A budakeszi németek kitelepítésének 60. évfordulóján
Múltunk tanúi > Budakeszi
2006-04-01
Március 16. és 19. között a Budakeszi Német Kisebbségi Önkormányzatának és a város önkormányzatának közös szervezésében méltón emlékezett meg a település az ez alkalomra haza látogató, ma Németországban élő budakesziekkel közösen a régi sváb falunkban 1946. március 19-én kezdődő kitelepítés hatvanadik évfordulójáról.
Heinek Ottó ünnepi beszédéből
Hatvan éve, 1946. január 19-én indult el az első szerelvény Budaörsről. Sok száz követte két és fél éven keresztül. Erre, az elűzés, a „Vertreibung” 60. évfordulójára emlékezünk az idén… Furcsa érzés szorítja a torkunkat. Így vagyunk ezzel mindig, ha áldozatokra emlékezünk. De különösen, amikor az áldozatok közül számosan köztünk vannak, sőt valamilyen módon áldozatok vagyunk valamennyien. Egy őrült korszak, bűnös politikák áldozatai. Mert hát milyennek is nevezhetnénk azt a kort, amelyben népeket irtottak ki, üldöztek el szülőföldjükről. Amelyben társadalmi osztályokat aláztak meg, állítottak félre mindenféle „izmusok” megszállottjai?
A magyar történetírás a legutóbbi időkig szerette „kitelepítés”-nek nevezni ezt az aktust, mintegy elkendőzve annak igazságtalanságát és brutalitását. Mondjuk hát ki egyértelműen: a magyarországi németek kollektív megbüntetése elűzés volt szülőföldjükről, hazájukból. Súlyos felelősség terheli ebben az akkori magyar kormányt, amely azt kezdeményezte és végrehajtotta, de súlyos a felelőssége a II. világháborúban győztes hatalmaknak is.
Erre is emlékeznünk kell. Arra a miniszterre, aki az 1945. december 22-én megtartott – a kitelepítési rendeletet megalkotó – kormányülésen arra hívta fel a figyelmet, hogy „Soha többé nem lesz ilyen lehetőségünk, hogy megszabaduljunk a németektől!” A kormány 1946. augusztus 29-én kiadott közleményére, mely szerint „az áttelepítés nem kötelessége a magyar kormánynak, de a potsdami szerződés erre lehetőséget ad. A magyar kormány akarván élni ezzel a lehetőséggel… az USA katonai kormányzatával megegyezett, hogy az áttelepítés rendezett és emberséges módon fog megtörténni.”
De emlékeznünk kell azokra i, akik tiltakoztak az embertelenség ellen. Bibó Istvánra, aki memorandumában többek között az elűzetés erkölcstelenségére figyelmeztetett. Mindszenty bíborosra, aki pásztorlevélben és a miniszterelnökhöz intézett beadványaiban emelte fel szavát az ártatlanokért. Svoy Lajos székesfehérvári püspökre, aki a Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai képviselőjének írt levelet 1946. január 8-án: „Nem egyeztethető össze sem az igazsággal, sem a szabadsággal, hogy ártatlan embereket a legsúlyosabb büntetéssel sújtsunk csak azért, mert ilyen vagy olyan nemzetiségűek, anyanyelvűek.” Rupert Dezső ügyvédre, aki a miniszterelnöknek könyörgött beadványaival: „Kérlek még az utolsó órában is, tereld vissza az egész bosszúakciót a bosszúmentes józanság, igazság és igaz hazafiság keretei közé!”
Az itthon maradt németség sokat, nagyon sokat veszített az elűzetéssel. Kétszázezer embert. Szinte teljes értelmiségét. Éveken át jogfosztottan, megfélemlítve volt kénytelen élni. Szinte teljesen elveszítette anyanyelvét. Borzalmas veszteség érte az elüldözötteket: elveszítették a szülőföldjüket, hátra kellett hagyniuk munkájuk minden eredményét, templomaikat, temetőiket, rokonaikat, barátaikat. De sokat veszített Magyarország is! Szorgalmas parasztokat és munkáskezeket. Megbízható iparosokat, lojális tisztviselőket, tanítókat. Anélkül, hogy a bennünket ért igazságtalanságot elfelejtenénk, és elfelejteni hagynánk, el kívánunk köszönni ettől a korszaktól. Erőnket, tehetségünket nemzetiségünk, nyelvünk, identitásunk fennmaradása további feltételeinek megteremtésére összpontosítjuk. Tesszük ezt mi itthon maradottak és teszik elűzött honfitársaink, akik ezer baráti és családi szállal, számos testvérvárosi és gazdasági kapcsolat révén kötődnek hozzánk és kötődnek Magyarországhoz. Akiket nem a bosszú és a harag, hanem a megbékélés és az együttműködés szelleme vezérel, és akik velünk együtt vállalják minden kisebbség legnemesebb küldetését, a közvetítést népek, nyelvek, kultúrák között.
Lehetőségeink az elmúlt évtizedekben és különösen a rendszerváltás óta bővültek. Törvény szabályozza jogainkat, biztosítja számunkra az önszerveződés lehetőségét, közjogi legitimációjú képviseleti rendszerünket. Korántsem lehetünk azonban elégedettek. A kisebbségi törvény által megígért kulturális autonómia jórészt ígéret maradt, aminket szolgáló oktatási és művelődési intézményhálón hatalmas lyukak tátonganak. Egyesületeink, önkormányzataink, intézményeink működését a pénzhiány veszélyezteti. A törvény sokak számára még mindig nem ér többet, mint a papír, amelyre nyomtatták. Az előttünk álló parlamenti választásokon immár ötödik alkalommal nem szavazhatunk saját jelöltjeinkre. Októberben nem lesz lehetőségünk kedvezményes mandátumszerzésre a helyi önkormányzatokban. Az elűzés 60. évfordulójáról való megemlékezés legyen alkalom számunkra arra is, hogy felhívjuk a döntéshozók figyelmét beváltatlan ígéreteikre.
Huber Ferenc a budakesziek kitelepítéséről
Az első transzportban 900 budakeszi kényszerült hazája elhagyására, akik Sulzbach-ba (Murr) és Heilbronnba március végén érkeztek. A második transzportban 908 személynek kellett Budakesziről távoznia, akik március végén Siegelbach-ba érkeztek. A harmadik transzport során 900 ember március 23-án indult és április elsején Kislau-ig jutott. A negyedikkel, 911 személlyel ugyanebben az időben Neckarzimmernben (Mosbach) fejeződött be a budakesziek kitelepítése. Közel 3700 budakeszi lakos talált új otthonra az amerikai övezethez tartozó baden-würtenbergi táborok közelében. A kitelepítés mély sebeket hagyott maga után. Néhány seb többé nem gyógyult be. Sokan a sírba vitték azokat.
A mi családunknak is nehéz volt: a régi hazában már nem voltak otthon, a z új hazában pedig már sohasem érezték igazán otthon magukat. Miután a kezdeti nehézségeken túljutottak, lassan beletörődtek megváltoztathatatlan sorsukba. Annak ellenére, hogy sorsuk napról napra jobb lett, néhányukat még sokáig honvágy gyötörte. Gyűlölet és bosszúvágy nélkül, lehetőségeikhez mérten támogatták anyagilag, kulturálisan és erkölcsileg egyaránt a régi hazában maradottakat. Mindannyian a két ország közötti kapcsolat építői voltak.
Az én generációm e hídépítés idején született. Menekülteknek hívtak minket. Azt, hogy jönni kényszerültünk, alig hitte el nekünk valaki. Menekültgyerekek voltunk. Krumbiern, göbi Ruam un Mülli kifejezésekkel sokszor kinevettek bennünket barátaink. Amit azonban ezek a fogalmak jelentettek, alig értette valaki. Otthon a család gyakran magyarul beszélt, amit mi kezdetben egyáltalán nem értettünk. De nem csak a nyelv, hanem családunk szülőföldje iránt is érdeklődést mutattunk. A szívélyesség, a nyíltság és a vendégszeretet voltak azok a tulajdonságok, amelyek elvarázsoltak bennünket. Így a mi generációnk is a híd építőjévé vált.
A Kitelepítés címmel figyelemre méltó kiállítás nyílt a Szent László Közösségi Házban három fiatal tehetséges történész, Mocsnek Katalin, Gellér Dávid és Somlai Péter munkájának köszönhetően. A Magyar Néprajzi Múzeum és a Budakesser Gemeinschaft anyagait is felhasználó tárlat sok érdekességet tartogat a téma jó ismerői számára is. „Élet Budakeszin a kitelepítés előtt” címmel gyermekrajzpályázat nyerteseit jutalmazta ugyanebből az alkalomból Kóthyné Herceg Mária, a Német Kisebbségi Önkormányzat elnöke. A nyertesek között szerepelt Mályi Mártom, Hidas Bence, Bechtold Jakab és Bechtold Fülöp, Csabai Zita, Bognár Eszter, Szalai Zita, Duzsárdi Sándor, Tari Anna és Ligetfalvy Zsombor. A rendezvényen Heizer Antal, a Nemzeti Etnikai és Kisebbségi Hivatal elnöke és Irma Kreisz, a Németországban élő budakesziek társasága, a Budakesser Gemeinschaft krónikása tartott beszédet. A Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumban a Széchenyi Társaság Budakeszi Baráti Köre és a Hagyományőrző Kör prof. Dr. Manherz Károly, az ELTE BTK dékánja, a Germanisztikai Intézet igazgatója „Tettekkel emlékezünk” címmel tartott előadásával elevenítette fel a régmúlt eseményeit. A Németországból hazaérkezettek vendéglátóikkal megemlékezést tartottak a Kálvária-kápolnánál Kóthyné Herczeg Mária, a budakeszi Német Kisebbségi Önkormányzat elnökének szavai mellett. Fogadáson vettek részt az Erkel Ferenc Művelődési Központban és a Nagy Sándor Gimnáziumban. A központi ünnepi megemlékezésen Farkas Gyula, Budakeszi polgármestere, Heinek Ottó, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke és Huber Ferenc, a Budakesser Gemeinschaft elnöke osztották meg gondolataikat a jelenlévőkkel a helyi művelődési központban. A plébániatemplomban tartott, gyertyafényes emlékmise mellett a Polgármesteri hivatal falán felavatott emléktábla avatásával (Deberle Antal, a Budakesser Gemeinschaft tiszteletbeli tagja és Lendvay Endre alpolgármester beszéde mellett) adóztak a fájó múlt emlékének. A város vendégei a város egyes nevezetességeiről és a Nagyné Starcz Teréz által gondozott helytörténeti gyűjteményről készült fényképfelvételek CD-n rögzített összeállításával, az elhangzott ünnepi beszédek magyar és német fordításával és Hidas Mátyástól, a Budakeszi Kultúra Alapítvány kuratóriumi elnökétől átvett budakeszi helytörténeti naptárakkal térhettek haza.
Képek
