Ünnepi megemlékezés Budakeszin 1956 50. évfordulóján
Közélet > Budakeszi
2006-11-03
„… És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik
Õk, akik örökségbe kapták-:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?”
/Márai Sándor/
Október 20-án délelőtt Rosemarie Szalay 1956 emlékére készített domborművét avatták a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumban. A meghívott vendégek és a gimnázium tanulói ezt megelőzően ünnepi liturgián vettek részt, majd megtekintették az iskola tanárainak és diákjainak zenés irodalmi megemlékezését Népek Krisztusa: Magyarország címmel.
A budakeszi református templomban október 22-én az 1956-os forradalom hőseire és áldozataira emlékezve Mozart Requiem című művét adta elő Zákányi Zsolt vezényletével a Budakeszi Református Énekkar, kiegészülve a Nemzeti Énekkar és az Országos Széchenyi Könyvtár Kórusának tagjaival. Szólót énekelt Kolonits Klára, Zákányi Emőke, Gulyás Dénes és Tóth János, orgonán Kardos Kálmán játszott.
Október 23-án délután emlékkövet avattak az Országzászlónál 1956 hősei tiszteletére a Jobb Kor Polgári Egyesület kezdeményezésére. A kövön Kiss Iván 1956 fénylő arcai című sorozatából egy ismeretlen fiatal forradalmár arcképét és Nagy Gáspár Október végi tisztalángok című versének egy idézetét helyezték el: „Romolhatatlan arcuk, mint a márvány / Isten elé tett memorandum: fényes kiáltvány!” Az ünnepség vendégei voltak Szűrös Mátyás, volt köztársasági elnök, Tőkés László református püspök, Melocco Miklós, Kossuth-díjas szobrász, Tagai István, Budakeszi polgármestere, Nagy Gáspár, Kossuth-díjas költő, Fehér István, Gárdonyi József, Mihály István, Straub János, az 56-os forradalom budakeszi résztvevői, Bíró Ildikó országgyűlési képviselő.
A megemlékezés nyitányaként felvonták a Wittner Mária ajándékaként kapott zászlót, melyen a kivágott címer helyére a Kossuth-címer került. Ferencz Éva énekelt, Dózsa László színművész, az ’56-os pesti srác, aki 14 évesen lett forradalmár, akit november 4-én elfogtak az oroszok és sortűzzel, kézigránáttal kivégeztek, túlélte, a kórházban egy pufajkás szétrúgta a hallócsontját, végül egy tömegsírból mentették ki a sírásók a még mindig életjeleket adó testet, Pozsgai Zsolt róla írt versét szavalta el. Az emlékkövet Wittner Mária országgyűlési képviselő, ’56-os elítélt leplezte le, aki avató beszédében így emlékezett: 1959. február 24-én, amikor életre ítélt a Borbély-tanács és egyben visszaadta az emlékezés hosszú lehetőségét is, két választás előtt állt: vagy eladja a lelkét a hóhérnak, és nap mint nap elaltatja a lelkiismeretét, vagy vállalja a legsötétebb megaláztatást, a megrögzött ellenforradalmár jelzőt, de a lelke megmarad. Amikor társát, Katit elvitték mellőle, és kivégezték, úgy érezte, valami megszakadt benne. Õt büntették, mert életre ítélték. Arra ítélték, hogy örökké emlékezzen rájuk. Emlékeznie kell és emlékeztetni. Mert nem lehet, hogy a hazugság szennyes áradata elnyelje emlékeiket, áldozatukat. „A szomorú csak az, hogy a szocialista halálgyár működtetői is részt kérnek, mert ünnepelni akarnak. De ami nekik ünnep, nekünk fájdalmas emlékezet. Másról szól az ő ünnepük, és másról emlékeznek az áldozatok. A kettőt összemosni nem lehet, mert az értékrendek különbözőek.” Nagy Gáspár Láthatatlan kőre vésem című versével zárta gondolatait „tudván bár, hogy szavaimnak nem lesz táboruk / de fájó árulások, és zajló testvérháborúk / heveny idején ki kell mondanom: cáfolhatatlanul / csak a hősöknek és a mártíroknak van igazuk!.” Wittner Mária ’56-os díszlobogót ajándékozott Melocco Miklósnak és Nagy Gáspárnak. Õ maga pedig a Jobb Kor Polgári Egyesület ajándékát vehette át, kivégzett harcostársa, Stricker Kati Kiss Iván grafikája alapján érembe vésett arcképét.
Filó Kristóf plébános szavai szerint ma még élnek azok, akik a barikád túloldalán voltak, élnek, kik a másik oldalon voltak. Élnek, akik elrendelték a lövetést, élnek, akikre lőttek és élnek, akik lőttek. Nem tudunk ma már természetesen, együtt ünnepelni. Boros Péter református tiszteletes annak fontosságát hangsúlyozta, hogy tanítani kell gyermekeinket ’56-ra, azokra a hősökre, akik meghalnak a hazáért, ha éppen arra van szükség. Bácskai Károly evangélikus tiszteletes szerint a kő a mozdíthatatlanság, a szilárdság és a rendíthetetlenség jelképe. Maradjunk mi is töretlen szilárdsággal egyként értékeink, emlékeink mellett. Tudjunk, nem feledve is megmaradni a történelem tanulságai mellett úgy, hogy közben egymás mellett maradunk.
Az avató ünnepség résztvevői fáklyákkal, gyertyákkal vonultak le a plébániatemplom feletti kopjafához, ahol Gárdonyi József ’56-os elítélt és Tagai István polgármester tartott rövid megemlékezést, s átnyújtotta az Ausztráliából Magyarországra érkezett Fehér Istvánnak, az ’56-ban lelőtt Márity László társának az előző képviselő-testület által megítélt díszpolgári emlékérmet.
A temetőben Márity László és Barabás Ferenc sírjának megkoszorúzását követően a Prohászka Ottokár Katolikus Gimnáziumban dr. Simon Péter történész ünnepi megemlékezésével, majd Kovács István író-történész regényéből készült Budakeszi Srácok című filmjének díszbemutató utáni első, óriási érdeklődéssel kísért vetítésével zárult az 1956-os forradalom és szabadságharc emléknapja.
Koós Hutás Katalin
Fehér István életútjáról beszámoltunk lapunk októberi számának 11. oldalán
dr. Simon Péter történész ünnepi beszéde lapunk 3. oldalán
Képek az emlékkő avatásáról megtekinthetők honlapunkon a Képgalériában
