A Wéber-ház titka - Ismeretlen ismerősök 10.
Múltunk tanúi > Perbál
2014-03-19
A Perbál központjába érkező autós egy hármas útkeresztező-désben találja magát. A tábla is három irányt jelez, de van ott egy gyanúsan meghúzódó negyedik is. A korabeli tervező mérte el magát, vagy valami más ok alakította ilyen furán? Már kevesen emlékeznek e csomópont szögletének népi nevére, a Wéber-közre.
Lehet, hogy e nevezetes ház lenne a bűnös azért, hogy az autós, ha Budajenő felől érkezővel találja szembe magát, elbizonytalanodik? Lehet, hogy a Wéber-ősök tehetnek arról is, hogy nem vezet köves út Máriahalomra? Ezekkel a képtelen gondolattal kezdem a beszélgetést Wéber János barátommal, akivel a felújított házrész hátsó udvarán beszéltem meg találkozót. János nem kapkod a válasszal. Hosszan, gyanakvón néz bele az arcomba.
- Te most azt hiszed, hogy viccelsz! Még szerencse, hogy ez a marhaság nem a komcsiknak jutott eszébe.
- Tudom, hogy hosszas elbitorlás után kaptátok vissza ezt a házat. Elmondanád a Wéber-ház történetét?
- Felmenőim valamikor német földről települtek Perbálra és kezdtek új életet. Apám, de még a nagyapám is hentes és mészáros volt. Kemény munkájuk eredménye ez az épületegyüttes. Volt itt lakrész három generációnak, kocsiszín, pince, és amiből mindez teremtődött, a vágóhíd, az üzlet, a mészárszék.
- Egyszer mutattál egy képet a család üzeméről. Nagyapád ült középen, mellette állt jobbról, balról két fia a segédekkel.
- A Wéber féle mészárszéket nagyapám alapította valamikor a múlt század elején. Két fiával, Lőrinccel és Jánossal tették híressé. Később már apám vitte tovább az üzemet. A műhelyben négy-öt segéd, a vágóhídon és a gazdaságban számtalan alkalmazott dolgozott. Jól ment az üzlet. Dorogtól, Tatabányáig, Pilisvörösvártól, Bicskéig, a mai napig is emlegetik a Wéber féle hentesárut.
- Igaz, hogy itt gyártották a legjobb virslit? A titkos receptet el lehet árulni, vagy ez még mindig a ház titka marad?
- A titok apám fejében, kezében és tehetségében, vagyis a mesterségbeli tisztességében volt. Az esztergomi piacon találkoztam egy 93 éves öreg hentessel, aki ismerte apámat. Szerinte a Wéber-féle virsli nem legenda, hanem maga a csoda volt. Aztán nevetve mondta, hogy a napokban vett egy párost műbélben, de nem volt gusztusa megenni, hát odadobta a macskának. Erre az állat úgy megsértődött, hogy három hétig nem szólt hozzá.
- Szerencsére humorodnál vagy, de nem volt mindig vidám az életed. A háborút követő kitelepítést, hogy úsztátok meg?
- Nem tudom, hogy kik jártak jobban, akiket vittek, vagy akik maradtak? Minket itt hagytak, de nem kívánom senkinek azt a megaláztatást, amiben a családunk részesült. Az első években nem volt semmi gond, de jött a kommunista hatalomátvétel. Apámat kuláklistára tették, a műhelyt, a boltot, a házat államosították. Száz hold földet, hat pár lovat, vágómarhát, teherautót, személykocsit, gazdasági eszközöket, mindent elvettek. A saját házunkban megtűrtek lettünk. Ide hozták a napközi otthont, a postát, volt itt Állami Gazdaság, ÁFÉSZ, rendőrség, DISZ-klub, és ami a pofátlanság teteje, a kommunista párt is nálunk nyitott irodát. Családunk folyamatos zaklatásnak volt kitéve. Ha valahol a faluban kigyulladt egy szalmakazal, akkor apám volt az első, akit a rendőrség előállított. Örökös gyanakvás, várakozás, hogy mikor mit fognak kitalálni, hogy mikor dörömböl a rendőrség. Nap, mint nap ez volt az életünk.
- Látom, még mindig tele van a szíved haraggal.
- Egy fenét! Már régen megbékéltem. Te zaklattál fel a kérdéseiddel!
- A családban egyedül te folytattad őseid szakmáját. Már régen nyugdíjas vagy, de még ma sem tudsz szabadulni a nagykéstől.
- Amíg mozogni tudok, addig csinálom, bár hetvenévesen már egyre nehezebben megy. Az orvos szigorú diétára fogott és ma már ott tartok, hogy több gyógyszert fogyasztok, mint húst.
- Valahol Budapesten, az alagút környékén dolgoztál egy hentesüzletben. Hogy emlékszel ezekre az évekre?
- 1958-ban az Attila utca és alagút sarkán, az akkori Budapest legnagyobb húsboltjában kezdtem a szakmát. Hajnali öt órától, este nyolcig vertem a tőkét. A hentes szakmába születtem, nekem nem volt idegen ez a közeg. Elég korán, már 23 évesen az üzlet egyik helyettes vezetője lettem. Állandó vevőim voltak, akik név szerint ismertek és szerettek. Volt olyan karácsony, amikor annyi ajándékkal halmoztak el, hogy taxit kellett hívnom.
- Mi a csoda, ennyire jó dolgod volt?
- Tudod, a híres szocialista áruhiány korában nem a „kedves vevő” megszólítás, hanem a „drága főnök úr” volt a divat. A portékát nem eladni volt a kunszt, hanem megszerezni. Gondold el, hogy hetente egy-két karton téliszalámit kaptunk. Öt perc alatt elfogyott. A mai fiatalok már nem is ismerik a „pult alóli” árusítást. Persze, amit ezen a hentes keresett, azt elkérte a kocsmáros, mert a kőbányai világos is hiánycikk volt. Valahogy így nézett ki a szocialista árucsere és piacgazdaság.
- A rendszerváltás idején, a Wéber-közben üzletet nyitottál. Most, úgy látom, bezártad. Mi történt?
- Harminckét évet dolgoztam egyhuzamban ugyanazon a helyen. 1990-ben elhagytam az állami kereskedelmet és itt, az ősi házban nyitottam egy saját üzletet. Szépen berendeztem, jól is ment, csak hát, megöregedtem. Mindenféle bajom van már, vissza kell vonulnom. Tudod, a hentesek nem karosszékben, meleg szobában töltik idejüket. Nem is tudnám megmondani, hogy életem során hány ezer órát töltöttem hűtőkamrába.
Amikor elköszönök, még nevetve utánam kiabál: „Azért te sem vagy már a régi! Mintha egy kicsit megroggyantál volna!”
Szilágyi László, Perbál
2014. március 13.
