Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


Mindenki Holl Tónija

Múltunk tanúi

2005-06-01


A budakeszi származású Holl Antal és felesége, a pomázi születésű Könösy Gizellát a baden-württembergi Kirrlachban él. A házaspárt otthonában budakeszi emlékeiről kérdezte Albrecht György.

1925. szeptember 3-án születtem Budakeszin. Édesapám Holl János, édesanyám Wegmann Róza volt. Édesanyámról néhány képen kívül nincsenek emlékeim, mert alig négy éves koromban elveszítettem. Apám egyedül nevelt bennünket. Hamar árvaságra jutottunk, mert rövidesen ő is meghalt. Mindössze hat éves voltam ekkor. Apám halála után, 1931-ben anyám egyedülálló testvéréhez kerültünk bátyámmal és nővéremmel. Nagynénénk, Wegmann Katalin úgy nevelt, mintha saját gyerekei lennénk. Az Erdő utcában laktunk, közel a templomhoz. A ház még áll, bár nagyon sok mindent módosítottak rajta, például a két kisméretű ablakot egy nagyra alakították át. Furcsa érzés volt, amikor először arra jártunk. Az új lakók kedvesek voltak, mikor kiderült, kik vagyunk. Az előszobát és a konyhát is láttuk belülről, ahol jöttünkre még bor is előkerült.

Nem voltam jó tanuló, mert lusta voltam. Később bebizonyosodott, hogy valóban nem a szellemi képességeimmel volt probléma. Magyarországon sikerült egy német bankban elhelyezkednem, majd ezzel a gyakorlattal Németországban is bankban folytathattam a pályámat. Isten olyan fellépéssel és szónoki képességgel áldott meg, amivel később a Budakesser Gemeinschaft helyettes elnökeként, majd falunk, Kirrlach dalárdájának szóvivőjeként legtöbbször én vezettem le németül a rendezvényeket. De nem felejtettem el a magyart sem, bár otthon is szinte kizárólag németül beszélünk. Így tolmácsként is hasznomat tudták venni. Szívesen mentem mindig Budakeszire, de ugyanolyan jó is volt visszajönni. A kitelepítésünk után egyszer, ha jól emlékszem 1947-ben, kalandos úton, a határt illegálisan átlépve mentem egy barátommal haza Budakeszire. Õt elkapták, lecsukták, meghurcolták. Nekem a Budapesten élő bátyámnál sikerült egy éjszakára meghúznom magamat és másnap Hegyeshalomig szóló jeggyel elutaznom. Újból illegálisan át a határon.

Életem legszörnyűbb élménye a hazámból való elűzés volt. Isten büntetésének tartottuk, de valójában az emberek gonoszsága volt. Isten volt az, aki itt Németroszágban jobbra fordította a sorsunkat. Listákat függesztettek ki. Aki a listán szerepelt, annak mennie kellett. A pótmamánk, nagynénénk, aki nem beszélt magyarul, maradhatott. Nem került fel a listára. Magáról a kitelepítésről senki sem gondolta komolyan, hogy végleges. Biztosak voltunk benne, hogy hamarosan visszajöhetünk szeretett Budakeszinkre. Főként, hogy kezdetben nagyon nehéz volt a kitelepítettek élete. Féltek tőlünk. Flüchtlingeknek, menekülteknek neveztek bennünket. Kényszerelszállásolásokat hajtottak végre. Gondoljanak csak bele, hogy egyszer megjelenik maguknál a hatóság és megszámlálja, hány szobával rendelkeznek. Ennek alapján akár tetszik, akár nem, egy, vagy több idegen családot szállásolnak be magukhoz, gyerekekkel, idősekkel, betegekkel, ahogy jön. Maguk sem lennének boldogok. A legtöbben vagy magyarul, vagy a helyiek számára érthetetlen tájszólással beszéltük a németet. De a szorgalmas kitelepítettek hamar saját lábra álltak, beilleszkedtek, német barátokra, ismerősökre leltek. Én már több mint 50 éve vagyok a helyi dalárda tagja.

1949-ben feleségül vettem a pomázi származású Könösy Gizellát. Amikor az első gyerekünk született, még csak egy szobácskánk volt. A második gyerekünk már szoba-konyhás lakásba született. Nehéz időket éltünk, de 1962-63-ban már saját házat építettünk. Összesen öt gyerekkel ajándékozott meg bennünket a Jóisten. Négy lánnyal és egy fiúval. A nagymamával együtt így nyolcan laktunk már a házban. Mind az öt gyerekünknek sikerült szakmát adni a kezébe, egyikük még diplomás üzemgazdász is lett. Helybéli férjeket, illetve feleséget találtak maguknak. Büszkék vagyunk rájuk, hét unokánkra és két dédunokánkra.

Az otthoniakkal a kapcsolatom nem szűnt meg. Itt Németországban is minden érdekel, ami otthon, vagy az ide kikerültekkel történik. Közreműködtem a helyi lap szétosztásában. Folyamatosan gyűjtöm az Unsere Postban megjelent cikkeket, amelyek budakesziekről szólnak. Egy nagyobb adagot átadtam a Budakesser Gemeinschaftnak, hogy juttassák el megőrzésre és kutatási célokra a budakeszi könyvtárnak. Részt vettem a Budakesser Gemenischaft a németországi budakesziek közösségének megszervezésében. A kezdeményező dr. Gödrösy (Gruber) ügyvéd volt. A Németországban nagy területen szétszórtan élő volt budakesziek címeivel sem rendelkeztünk. Fritz Janival lakóbusszal ketten jártuk a környéket, elmentünk egy-egy faluba, ahol felkerestünk egy-egy Budakesziről származót. Segítségükkel, valamint a telefonkönyvek böngészésével több, mint 900 címet rögzítettünk. Természetesen mindenkihez nem jutottunk el személyesen, mert akkor még most is úton lehetnénk. Ez a címtár még a mai napig rendelkezésre áll, de már sokan elköltöztek, nemcsak a címről, hanem sajnos az élők sorából is. A Budakesser Gemeinschaft 1987-ben alakult Menzingenben. Tizenegy évig voltam a szervezet második elnöke. Később áttettük a székhelyünket Neckarsulmba. Kezdetben Budakeszivel nem volt igazán kapcsolatunk, nem sok támogatást kaptunk otthonról. Akkor még nem működtek olyan szervezetek, mint a Szépítő Egylet, és hasonlók.

Budakeszin járva sok az idegen és ismeretlen ember, ami természetes ennyi év után. Nagyon sok szép, új és renovált régi ház van Budakeszin. De nem kevés azoknak a száma sem, amelyeket 50-60 éve egyáltalán nem gondoz a tulajdonosa. Szomorú látványt nyújtanak. De ami igen bánt és aminek megszüntetése nem mindig pénz kérdése, az a sok gaz és a piszok, ami a mi időnkben nem volt. Emlékszem egy régi polgármesterre, aki bekopogott a portákra, ha nem tetszett neki valami és megmondta, hogy ha visszafelé jön, addigra ezt és ezt a szemetet nem szeretné ott találni!


Vissza

iranytu-cimlap-2021-3.jpg