Budakeszi káplán szolgál Pilisvörösváron
Közélet > Budakeszi
2007-08-11
2007. június 24-én Szent Iván napján volt Ambrózy Tamás, idén végzett, Székesfehérváron felszentelt atya első miséje a Budakeszi katolikus templomban. A felejthetetlenül szép és családias hangulatú ünnepi misén énekelt a katolikus Don Bosco Ifjúsági Énekkar és a Budakeszi Református Vegyeskar, a papi áldásra pedig az igazi ökumené jegyében kígyózott a reformátusokat és a krisnahivőket is magában foglaló sor. A mise után tartott vendégfogadáson beszélgettem a 26 éves Tamás atyával, aki augusztus 1-től Pilisvörösváron szolgál káplánként.
- Budapesten születtem, Budakeszire 1994-ben, 13 éves koromban költöztünk. – kezdi beszélgetésünket Ambrózy Tamás atya. A Prohászka Gimnáziumban érettségiztem, ahol - bár voltak előttem példák - még nem fogalmazódott meg bennem jelenlegi hivatásom gondolata. 18 éves koromban történt bérmálásom kapcsán kerültem közelebb Krisztushoz, ekkor kezdtem naponta ministrálni, betegeket látogatni és imádkozni a rózsafűzért. Még azon a nyáron hitemben később megerősített egy még annak idején Kerényi Lajos atya által elindított, s idén 25. születésnapját ünneplő egerszalóki lelkigyakorlat is. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának angol-szociológia szakos harmadéves hallgatója voltam, amikor Isten egy egészen váratlan pillanatban meghívott a papságra. Kértem, hogy erősítsen meg elhívásomban, s ezt Szent Lukács evangélista ünnepének miséjén kaptam meg egy ige által, amely így szólt: „Az aratnivaló sok, a munkás kevés, kérjétek tehát az aratás Urát, hogy küldjön munkásokat az aratásába.” Félévkor otthagytam az egyetemet és felvételiztem a székesfehérvári egyházmegyébe, ahová Takács Nándor Püspök úr vett fel, s 2001-ben kezdtem meg a papi szemináriumot.
- Hogyan telt ez az idő, voltak –e nehézségek, lelki próbatételek?
- A papi hivatás áldásaiból a szeminárium hat éve alatt még szinte semmi sem sejlik fel, s ekkor nem látszik, hogy az ember mire is készül. Élesen elválik így az elmélet a gyakorlattól, ezért bizony vannak nehéz napok is. Negyedéves koromban tehát elkezdtem pasztorálni, és két évig hajléktalanokat hitoktattam a Tömő utcai Teréz anya nővéreinél, akiktől nagyon sok lelki ajándékot kaptam. Majd húsz és negyven év közötti fiatal felnőttek katekumen csoportját vezettem, hatodévben pedig egy éven át Csepelen ötödik-hatodik osztályosokat hitoktattam, valamint két párt felkészítettem a házasság szentségére. Nyaranként Kárpátalján jártam, magyarországi cigánytelepeket látogattam, Erdélyben Déván és Szovátán, Böjte atyát és gyermekeit kerestem fel. Ezek az élmények segítettek át akkor a hullámvölgyeken, s ma is ott élnek mélyen bennem.
- Hogyan készül a szolgálatra, milyen jellegzetességei vannak Pilisvörösvárnak?
- A falu erős sváb hagyományokkal rendelkezik, itt is sok a Budapestről kitelepülő család, van két iskola is, tehát úgy gondolom lesz munka bőven… Az ateizmus divatja lejárt a rendszerváltással Magyarországon, ma az embereket nem az érdekli, hogy van-e Isten, hanem inkább az, hogy mi közöm hozzá? Számomra a legfontosabb megtapasztalás, hogy Isten a szeretet. Õ előbb szeretett engem, mint én Õt. Nekem Õt kell hordoznom, és közvetítenem az emberek felé a világban. Közösséget létrehozni és fönntartani, mert az üdvösség maga is közösséget jelent Istennel és az üdvözültekkel. Ember és ember, ember és Isten közötti szeretetközösség az élet értelme. Számomra ezt csak Jézus Krisztus közvetítheti, ezért papi jelmondatomat is a János evangéliuma 11 fejezetének 25. versében megfogalmazott gondolat köré választottam: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Krisztussal az élet nem problémamentes, de örömteli.
- Milyen kihívásokkal kell szembenéznie ma az egyháznak? Milyen a vallások közötti párbeszéd?
- Bár az előbb az ateizmus rendszerváltás utáni eltűnéséről beszéltem, ez nem azt jelenti, hogy az emberek mind megtalálták elvesztett kapcsolatukat Istennel. Új korban kell ezt a kapcsolatot megteremtenünk, melynek egyik jellemzője, hogy nagyobb életfelfogásbeli különbség van ma egy idősebb és egy fiatal ember között, mint valaha. Másképp kell szólnunk egy férfihez, mint egy nőhöz, egy városi értelmiségihez, mint egy kétkezi munkát végző vidéki emberhez. A másik kihívás, hogy a XX. század végén a vallás területén ismét felütötte fejét az olcsó és erősen felhígult misztikum: a - szcientológia, newage, stb. A nagyegyházak feladata tehát, hogy olyan közösségeket kovácsoljon, amelyek bár erős identitástudattal rendelkeznek, mégis befogadóak, s hogy a liturgiában újra felelevenítse a misztikum légkörét.
Galgóczy Zsuzsa
