A szobrászathoz bátorság kell

Kultúra > Budakeszi

2018-10-25

Párkányi Raab Péter szobrász, a szakrális realizmus művésze alig egy éve, hogy Budakeszire költözött családjával és budaörsi műhelyével együtt. Pályájáról, műveiről, a kultúrharcról és a templomtorony fontosságáról beszélgettünk.

A modern kor vívmányait felhasználva törekszik a szépség megalkotására. Figuraközpontúság és bravúros formakezelés jellemzi. Műveivel egy sajátos, egyéni világot teremt, melyet talán szakrális realizmusnak nevezhetünk. Önálló utat jár be, nem követi a divatok, trendek, globális művészeti folyamatok éppen aktuális elvárásait. Számos kiemelkedő nemzetközi elismerést kapott munkásságáért, bizonyítva, hogy a modernista kánontól függetlenül, csak saját erejére, szorgalmára, tehetségére támaszkodva is lehet sikeres a művész – jellemzi a közel hatvan köztéri szobrot alkotó ötvenéves szobrászt Tóth Norbert, a 2017-ben Székesfehérváron rendezett összegző kiállításának a kurátora.

- Művei milyen művészeti irányt képviselnek? Milyen kategóriába illesztené őket?
- Figurális szobrász vagyok, de a figurális szobrászat folyamatos újítására törekszem, elsajátítva azt az iskolát, amit egy három évezrednyi figurális, klasszikus művészet alkalmazott, s ebből alakítva ki a saját utamat. A skatulyákat nem szeretem, mert van egyfajta harc itthon különféle művészetirányító társaságok között, amelyek a közöttük lévő megosztottságot nagyon szeretnék fenntartani. Időről időre trendeket állítanak fel, s aki nem igazodik ehhez, arra nagyon haragszanak.

Marionett (Párkányi-fotó)

- Felteszem, Ön nem követi ezeket a „trendeket”…
- Azért nem, mert három évtizede elkezdtem egy következetes építkezést, s az élet nem annyira hosszú, s a szobrászat nem annyira felszínes, hogy ezen belül az ember folyamatosan ugráljon. Azt nem tudom megtenni, hogy ma figurálisak, holnap absztraktok, holnapután pedig konceptuálisak az alkotásaim, mert a tapasztalatok megszerzése annál sokkal nagyobb munka, mint hogy azokat időről időre eldobjam, majd újra felvegyem. Szerintem ez nem a hitelesség útja.

- Ahhoz, hogy érhető és vonzó legyen, szépnek is kell lennie az alkotásnak, mert elsőként az szólítja meg az embert. Az Ön szobrainak egyik legjellemzőbb vonása, hogy nagyon szépek, igényesek, finoman kimunkáltak, sok részlettel rendelkezők… Hogyan alakult ki a vonzalma a figurális művészethez?
- Eredetileg festő-grafikusnak készültem, még Balassagyarmaton, ahol a harmincas éveiben fafaragással igen tehetségesen foglalkozni kezdő édesapám beajánlott maga helyett a neki oktatást felajánló Szederkényi Attila szobrászművészhez. Már az első napon eldőlt, hogy szobrász leszek, a műhely hangulata annyira megfogott. Másodéves gimnazista koromtól minden nap oda jártam. Olyan erős szakmai alapokat szereztem itt, hogy már a második felvételi után felvettek a képzőművészetire. Abban az időben négy-öt felvételi próbálkozás is kellett a sikerhez. Nem szerette a művészetirányítás a még alakulóban lévő jelentkezőket. Elküldték őket azzal, hogy maga még túl fiatal ehhez. Mára ez annyira megváltozott, hogy csak a képlékeny, alakítható embereket keresik. Kezdetben a kötelező figurális stúdiumok mellett az absztrakt művészet is érdekelt, de korán beláttam, itt a fejlődés lehetősége hamar kimerül. Azóta csak figurális szobrokkal foglalkozom.

A legbátrabb város, Balassagyarmat (Párkányi-fotó)

- Kik alakították a művészeti fejlődését?
- Balassagyarmaton nagyon jó alapokat szereztem: rajztanáraimat, Csemniczky Zoltánt, Görög Imrét és Pénzes Gézát említeném és a Szederkényi Attilánál szerzett tudást. A főiskolán mester-diák kapcsolatom senkivel sem alakult ki. A mesterektől a szemléletet tanulhattuk, a gyakorlatot az idősebb diáktársainktól. Somogyi Józsefet megemlíteném, aki leginkább komolyan vette a tanítást. Õ odaállt, és ha kellett, belenyúlt a fejbe és megmutatta, hogyan kell mintázni. Ehhez bátorság kell… A mesterem Kiss István volt. Akkoriban Varga Imre és Kiss István voltak az MSZMP futtatott szobrászai. Egy kedves embert ismertem meg benne, de szakmailag érdemi kapcsolat nem alakult ki közöttünk. A rendszerváltás után őt le is váltották, s akik azután jöttek, már a saját szemléletükre alakítható jelölteket keresték: ők és kinevelt tanítványaik uralják azóta is a terepet.

- Mi történt a diploma után?
- Már főiskolásként több pályázatot nyertem, az elsőt még elsősként, 1988-ban. Egy József Attila-szobor Sopronban. Ettől úgy megjött a kedvem a pályázatkészítéshez, hogy a főiskola végére, 1995-ig hét-nyolc köztéri szobrom állt már az országban.

Az első: József Attila Sopronban (Párkányi-fotó)

- Sok szobrásznak az egész életműve nem fed le ennyi köztéri alkotást.
- Igen, érdekes helyzet volt, mert ezek a munkák olyan léptékűek voltak, hogy nekem egy évet halasztanom is kellett a főiskolán. Amikor onnan kikerültem, bevallom, egy időre légüres térbe kerültem. Hallottam, hogy Melocco Miklós egy nagy munkán, a szegedi ’56-os emlékművön dolgozik. Jelentkeztem hozzá kőfaragónak. Fél év alatt négy életnagyságú alakot faragtam meg a kompozícióhoz. A közös munkából jó barátság alakult ki. Gondolkodására jellemző, hogy úgy bocsátott el: nekem nem az a dolgom, hogy neki faragjak, hanem hogy saját szobrokat készítsek.

A legendás Soós Imre a Körhintából (foto: budapest.varosom.hu)

- Ekkor következtek több más vidéki szobor mellett az új Nemzeti Színházat díszítő alkotásai: a kilenc múzsa a főhomlokzaton és hét további szobor a szoborparkba (először Básti Lajos és Lukács Margit Ádám és Évaként, majd Soós Imre a körhintán, Gobbi Hilda, Latabár Kálmán, Tímár József a két bőrönddel, végül néhány év múlva Bessenyei Ferenc is). Óriási munka rendkívül rövid idő alatt.
- Így érzem jól magam. Ilyenkor már nem csak a szobrászat érdekel, hanem az emberi teljesítőképesség legvégső határának a kipróbálása is úgy, hogy közben a szakmai színvonal ne csorbuljon. Ez jó ütemet visz a hétköznapokba, nagyon élvezem. Tavaly ebben a szellemben készült el az utolsó nagy köztéri alkotásom, a Gulág-, más néven Málenkij robot-emlékmű a ferencvárosi pályaudvaron. Ekkora munka ideális esetben másfél év. Nekem két és fél hónapom volt rá. Meghívásos pályázat volt, de nem bíztam abban, hogy nyerek, így szabadon szárnyalt a képzeletem a tervek készítésében, amely így elszakadt a határidő és a költségvetés korlátaitól. Húsz alak, a vagon és a környezet. Enyém lett a munka, napi másfél millió forintos késedelmi kötbérrel. Az átadás előtt másfél hónappal még lehetetlennek tűnt például, hogy szert tegyünk egy megfelelő vagonra. Az egyik legjobb bizonyíték a mi földi világunkon túlról érkező segítségre éppen az, hogy végül határidőre elkészültünk Birkás Gábor építészbarátommal.

(Párkányi fotó)

- Nagyszabású köztéri munkája a Német megszállás áldozatainak emlékműve, melyet a 70. évfordulóra 2014-ben készített a Szabadság térre. Milyen mondanivaló alapján készült?
- Mindazoknak emlékére készült, akiknek meghurcolása vagy halála a megszálláshoz köthető. Amikor a németek elfoglalták Magyarországot, s elvesztettük a szabadságunkat, égi felügyelet nélkül, magunkra maradtunk, s az országunk pokollá változott. A mű középpontjában Gábriel arkangyal, Magyarország védőszentje megtépázva áll, behunyt szemmel, széttárt karokkal. Egyik szárnyát már elvesztette, s a mű főszereplője, az országalma éppen lecsúszik a tenyeréről, miközben egy sas, lábán a gyűrűbe vésett 1944-es évszámmal, éppen lecsap rá.

- Mély mondanivalót hordozó, igényes munka, méltó minden korábbi, már a szépségével ámulatba ejtő művéhez. Állami megrendelésre készült alkotását mégis páratlanul hangos sajtótámadás érte, ráadásul az emlékmű előterét valakik igyekeznek minél inkább elcsúfítani. Egy alkotó mit tud kezdeni a szellemi erőszak e fajtájával?
- Az én dolgom az volt, hogy egy még nyugvópontra koránt sem került történelmi esemény áldozatairól megemlékező művet készítsek, amely magyarokról szól, magyaroknak, s a szeretet békítő erejével hajt fejet minden embertársunk emlékének, aki a történelem e viharában jogtalanul veszítette el mindenét, sokszor az életét is, soha nem feledhető sebet ejtve a hátrahagyottakban. A visszajelzésekkel csínján bánok, mert a dicséret csak zavarba hoz, az építő, használható kritika ritka, a szándékosan félremagyarázó támadásokkal pedig nem foglalkozom. Az emlékmű körüli tiltakozás nem politikai támadás volt, hanem elsősorban a balliberális művészvilág megnyilvánulása. Egyik fő szervezője az a Jovánovics György, aki elméletileg a mesterem volt 1990-től a Képzőművészeti Főiskolán. A gyakorlatban azonban nem alakult ki közöttünk ilyen kapcsolat. Harmadéves koromban elmondta, már nem tud mit tanítani, de ha baráti beszélgetésre vágyom, készen áll. Ezt nem vettem igénybe. Az emlékmű körül valójában egy politikai támadásnak álcázott kultúrharc zajlott.

- Kultúrharc mi között? A konceptuális és a figurális művészet között?
- Leegyszerűsítve igen. De a helyzet ennél sokkal bonyolultabb, amiről a véleményemet meg is írtam 2014-ben a Magyar Hírlapban. A rendszerváltozás óta mindig a legkisebb, ötszázalékos párt hajtott az oktatásra és a művészetre, és az esetek nagy többségében meg is szerezte és létrehozta a tökéletes vállalkozást: egy állami pénzeket lehívó, leválthatatlan társaság egy bizonyos kör számára. Először a nézőket zárták ki a művészeti életből. Olyan kiállítások nyíltak e kör szervezésében, hogy az épelméjű és józan gondolkodású látogató kifordult a kiállítótermekből. Ha ma egy civilt a képzőművészetről kérdeznek, elnézést kér: nem ért hozzá. Pedig a művészetben, csakúgy, mint a társadalomban hasznos a demokrácia. Egy figurális alkotás azonnal kapcsolatot teremt, arról azonnal szavaznak az emberek, mert egyértelműen látszik, hogy a művész mit akart ábrázolni, s az hogyan sikerült. Míg egy konceptuális mű előtt a közönség túl nagy hányada értetlenül áll, s felülről-kívülről kell megmondani, mit kell beleérteniük a végtelenül leegyszerűsített formába. A konceptuális művész eljutott oda, hogy valójában már mű sincs. Valami installációt azért kirak a térbe, arról ír egy filozófiai mélységűnek tűnő értekezést. A tárgy helyett a magyarázása lett a lényeg, s az üzlet is egyben, mert ezek az alkotások hatalmas támogatásokat nyernek, kormányzati ciklustól függetlenül. A nézővel együtt a figurális művészetet is kizárták. És a legfontosabb lett: azok képzése, akik e kör céljai szerint nyilatkoznak. Közben eltűnik egy generáció, melyet a szabad demokráciában, liberális világban kizártak a művészetmegmondók. Olyan tehetséges alkotók ezek, akik a saját útjukat járják, csendben dolgoznak, s nem alkotnak érdekképviseleti csoportokat. (A csoportba verődés a középszerűek tudománya.) A kortárs szót bitorlók e tehetségek szidása nélkül nem léteznének, mert nincs egyéni teljesítményük, csak a támadásaik miatt hallunk róluk. Ha Magyarországon a művészeti életben és oktatásban nem lesz változás, tizenöt év múlva nem lesz magyarul érző és gondolkodó művész.

Trianon-emlékmű, Kaposvár (Párkányi fotó)

- A Magyar Hírlapban megjelent írásában Jovánovics Györgyöt egyműves alkotónak nevezte, akitől egyetemi tanárként az sem áll távol, hogy egy tüntetésen hecceljen, éppen az Ön Szabadság téri alkotása ellen. Önnek viszont már a hatvanhoz közelít a köztéri szobrainak száma, ami felér egy népszavazással. Melyek a legkedvesebb alkotásai?
- Ha csak a köztéri műveket veszem, úgy a Málenkij robot-emlékmű, a Német megszállás áldozatainak emlékműve, a Civitas Fortissima (legbátrabb város) Balassagyarmaton és a Trianon-emlékmű Kaposváron. A legszebb feladatnak az emlékmű-készítést tartom. Erősen kötődöm az első művemhez, a József Attila-szoborhoz Sopronban, de ilyen a IV. Béla magyar király portréja Körmenden.

A Málenkij robot-emlékmű a Ferencvárosi pályaudvaron (Fotó: Bánkuti Ákos)

- Miért Budakeszit választotta otthonának feleségével és két egyetemista fiával?
- Régóta élünk a II. kerületben. A műhelyem Budaörsön volt. A két helyszín között Budakeszin jártunk át. Megtetszett a település. Magam is sváb ősökkel rendelkezem. A választásban fontos szempont volt, hogy közel legyen a templom és a helyre jellemző vendéglő. A Spájz azóta sajnos bezárt, de a templomtorony látványa minden nap erőt ad.

Koós Hutás Katalin

 

 

Az augusztus 20-i nemzeti ünnepünk alkalmából kiemelkedő színvonalú munkája elismeréseként Párkányi Raab Péter a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozata állami kitüntetést kapta.

---

Vissza