Balczó Andrást Árpád-pajzzsal tüntették ki
Kultúra > Budakeszi
2007-07-09
Balczó András, Budakeszin élő öttusázó olimpikon kapta az első Árpád-pajzsot, a Holdvirágárok Alapítvány elismerését hetedmagával szombaton, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában, a pozsonyi csata 1100 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen. További részletek a pozsonyi csatáról is...
Balczó András, Budakeszin élő öttusázó olimpikon kapta az első Árpád-pajzsot, a Holdvirágárok Alapítvány elismerését szombaton, a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. Mellette Kallós Zoltán népzenekutató, Kisida Elek sebészprofesszor, Kondor Katalin újságíró, a Magyar Rádió volt elnöke, Makkay János régész, őstörténész, Szokolay Sándor zeneszerző és Tőkés László református püspök részesült még ebben az elismerésben a pozsonyi csata 1100 éves évfordulója alkalmából. A díszes pajzsot formázó kitüntetést mostantól minden évben heten kapják majd meg. A díjat a Szörényi Levente által alapított Holdvilágárok Alapítvány hozta létre a pozsonyi csata és Árpád fejedelem halálának 1100 éves évfordulójára. A díjat a kuratórium azoknak ítéli, "akik munkásságukkal és életvitelükkel, nemzetükhöz való - fennhéjázás nélküli - ragaszkodásukkal arra érdemessé váltak". Az Árpád-pajzs jelképes védettséget biztosít a kitüntetettnek a nemzet fennmaradásáért vívott küzdelmében. (foto:archív)
*****
A pozsonyi csata
A 907-ben, 1100 évvel ezelőtt lezajlott pozsonyi csata kimagasló helyet foglal el a magyar történelemben: a bajorok teljes hadseregét megsemmisítették a magyarok. A bajor vereség súlyosságát mutatja, hogy a csatatéren holtan maradt Theotmár salzburgi érsek, a császárság palotakáplánja, Zakariás, brixen-saebeni és Udo freisingi püspök, valamint három apát. A főrendű világiak közül elesett Liutpold bajor herceg és a birodalom 19 grófja. Nem kétséges hát, hogy a császárság előkelőségeinek ilyen nagy számú részvétele a hadjáratban annak rendkívüli fontosságát jelzi. Az összecsapás oka az volt, hogy a Dunától nyugatra elterülő vidék, a hajdani Pannónia akkor már egy évszázada a keleti frank birodalomhoz tartozott az Ostmark részeként. E tartományt vették birtokukba 900 nyarán a keleti pusztákról beköltözött magyar nemzetségek. A császári udvarnak azonban esze ágában sem volt elismernie az újonnan kialakult helyzetet. A csata eredményeképp azonban a magyarság végleg megtelepedhetett a Kárpát-medencében. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy a pozsonyi csata a magyar történelem egyik legfontosabb, sorsfordító eseménye volt, amely meghatározta Közép-Európa további történelmét és fejlődésének irányát is.
De mi is történt 907. július 4. és 7. között?
895-től kezdve honalapító őseink fokozatosan megszállták a Kárpát-medence akkoriban lakható területeit. A törzsek végleges letelepedésével párhuzamosan Árpád gondosan kiépítette az ismert „gyepürendszeren” alapuló, hézagmentes határvédelmi hálózatát, melyen belül megszervezte az új, Európában egyedülálló alapokon álló szilárd, de ekkor még fiatal államot.
A germánság jól látta, hogy a keleti-délkeleti előterében micsoda fontossága van a Duna-Kárpát tájegységnek. Ha e térben egy újabb, jelentős katonai erőt képviselő nép ver gyökeret, mint ahogyan ezt Árpád népe tette a szeme előtt, ez létében veszélyeztetheti, mert onnan nyugat felé nyitott kapu vezet a germánság életterébe. A hunok és avarok fojtogató évtizedeinek nem szabad megismétlődnie, – vélték a császárutód IV. (Gyermek) Lajos tanácsadói, akik egy megelőző háborút ajánlottak a királynak. Lajos udvarában még élt az emlékezet jól ismerték a lovasnépek szokásjogait, miszerint a legyőzöttek határterületét maguknak igényelték saját határvédő berendezéseikhez. Miután még Német Lajos (805-876) az Ostmark területét minden esetben Pannóniának, de sohasem Bajorországnak jelölte meg irataiban, határtalan aggodalommal várták, hogy mikor hivatkoznak Árpádék ezekre az örökölt területi jogaikra.
Árpád lovas tumánjai szinte évente, de néha többször is egyazon esztendőben, már kilenc hadjáratban tágították érdekterületüket nyugati irányba a 895-907 közötti évek alatt. Azt sem tudták megakadályozni, hogy kegyencüket, Morvaországot 905-en letöröljék Európa térképéről és ennek keleti részét beépítsék birodalmukba. Ott azóta Árpád legkisebb fia, az alig 13 éves Zsolt a kormányzó. Amikor Árpád egyik lovashadteste 906-ban már Szászországba is ellátogatott, egy hatalmas, 100 ezer fős egyesített frank-bajor sereget toboroztak össze, és annak fővezéréül az addigi őrgrófot, a bajor Luitpoldot nevezte ki Lajos király. Luitpold egyesítette a bajor Nordgau, Ostmark és Karintia őrgrófságokat, s ezért hercegi rangra kapott a királytól.
Árpád nyugati gyepüi kitűnően ellátták szolgálataikat, s jó előre jelezték sereg gyülekezését. Árpád idejekorán riadóztatni tudta tumánjait (egy tumán – magyarul tömény – 10 ezer fő). A fővezérséget egyúttal saját maga vette át, míg három fia: Tarhos – 43 éves, Üllő – 41 éves és Jutas – 35 éves, – egy-egy lovashadosztályt vezettek a csatába. A magyar csapatok az ellenállást már messze nyugaton, Pozsony előterében felvették. Árpád terve szerint minden áron meg kellett akadályozni, hogy a háromfelé tagolt ellenséges erők egyesülten léphessenek fel a számszerűleg jóval gyengébb magyar hadsereggel szemben. Ezt csak úgy tudták biztosítani, ha az első mozzanatban a folyóátkelést egyedül lehetővé tevő hajóhadat kikapcsolják. Ezért a csata első napján, 907. július 3-án, taplós nyilazással fölgyújtották a német hajókat, miközben búváraik megfúrták és elsüllyesztették a legerősebb német hajókat. Sieghardt – a parancsnok – maga is csak néhány hívével tudott nagy nehezen elmenekülni, hogy sietve Ennsburgba menjen, ahol a király nyugtalan kíváncsisággal várta a győzelmi híreket.
A második mozzanatban Árpád minden erővel rázúdult a gyengébbik, déli ellenséges oszlopra, azt körbezárta és 4-én és 5-én teljesen felőrölte. Árpád diadalittas harcosait ismert bőrtömlős pontonjai segítségével éjszaka átúsztatta az északi partra, ahol irtózatos, élethalálharcban, kétnapos küzdelemben sikerült neki Luitpold seregét is megsemmisíteni.
A német hadsereg irtózatos csapást szenvedett. Maga a fővezér is életét vesztette a csatában és ezrével a hadoszlop lovasai. A kis számú menekültet a magyar könnyűlovasok könnyűszerrel utolérték és levágták. Ennsburgig érve színlelten visszavonultak. De amint a vár őrsége üldözőbe vette őket, villámgyorsan megfordultak és azokat is felkoncolták. Erre a király sietve elmenekült, és Passauig meg sem állott.
Páratlan győzelmük után a magyar tumánok mélyen előretörtek nyugatra, Árpád az ország határát a hun és avar határral egybeeső Enns folyónál jelölte ki. Nyugat és Kelet hatalmát az Enns folyó választotta el, amely aztán 955-ig lett határfolyó és nyújtotta a védelmet Magyarországnak. Az egész terület német grófságait – hűséges uraikként – vazallusainak fogadták. Életükkel együtt meghagyták nekik vagyonukat, és rájuk bízták a területi közigazgatás szolgálatát is, de azért hadisarcot kellett nekik a mindenkori magyar fejedelmeknek fizetni.
Mindezek fényében döbbenetes és érthetetlen, hogy ezen ütközet emléke nyomtalanul kihullott a történelmi emlékezet rostáján. A mai magyar történetírás számára a Salzburgi Évkönyv és a Sváb Évkönyvek szövegei az 1920-as évektől váltak ismertté. 1945 után azonban a pozsonyi csata ténye nem talált utat a történelem tankönyveibe, s ez a sajnálatos tendencia - néhány tiszteletre méltó kivételtől eltekintve - a mai naoig folytatódik.
(forrás: felvidek.ma - Csámpai Ottó, Élet és tudomány - Révész László)
