Budakörnyéki iránytű E-mail Keresés


„Mire a falevelek lehullanak, a katonáink visszatérnek…”

Múltunk tanúi > Budakeszi

2015-12-02


Az Isonzó expressz idei első útján a Budakeszi Kultúra Alapítványnak köszönhetően négy budakeszi történelemtanár utazhatott, hogy a diákjaik a segítségükkel hitelesebben is megismerhessék az első világháború még mindig nem a helyén kezelt magyar vonatkozású történéseit. Közülük Áfra Sándor, a Nagy Sándor József Gimnázium tanárának beszámolóját közöljük.

II. Vilmos német uralkodó híres mondata az első világháború kirobbanásakor hangzott el. Sem ő, sem az OMM császára, Ferenc József, sem mások nem sejtették, hogy a hazatérésre csupán négy évvel később kerülhet sor. Ahogy azt sem, hogy 500-600 ezer magyar katona nem láthatja újból szülőföldjét, családját. Az életüket áldozták a hazáért. Az első világháborús magyar veszteség fele az olasz frontokon esett el. Ez jóval több, mint a doni veszteség.

Ez év júliusában az Isonzó Express utasaként „zarándokolhattam” el az egykori frontvonalra Doberdóba , a pokol tornácára,  a halál dombra, az Isonzó folyóhoz. Kiváló hadtörténészek tartottak velünk, akik már az odafelé tartó vonatúton, majd a csaták helyszínein is remek előadásokat tartottak. Múzeumi látogatásaink során tovább mélyítettük ismereteinket a „Caporetto-i csodáról ”, az első világháborúban használt fegyverekről, a katonák harctéri, háborús szenvedéseiről.

San Martino del Carsoban múzeumban láthattam fényképeket a „Fakatonáról”. 1915-ben a szegedieket a világháborúban harcoló katonák sorsa foglalkoztatta leginkább. Az otthon maradottak a maguk szerény eszközeivel igyekeztek segíteni a fronton lévőket.  A város főterén 208 cm magas fakatona szobrot állítottak ki. Fém szögeket lehetett vásárolni, ezeket a fakatona testébe verték, szorosan egymás mellé. A szögek árából befolyt összeget egy katonai szanatórium felállítására fordították. A korabeli hagyomány szerint számos édesanya vélte benne felfedezni saját, elhunyt katonafiát. Tömörkény István tárcájában leírja: egy idős falusi asszony is időnként meglátogatta a szobrot. Kisírta magát, majd távozóban visszanézett, s így szólt: „a gyüvő héten mögint bejövök a fiamhoz”. 1945-ig a fakatonát nagy megbecsülés övezte, majd az új rendszer nem tűrte az első világháború emlékeit, eltávolították a kiállítótérből, s a csigalépcső aljába helyezték. Ma már újból az állandó történeti kiállítás részét képezi.

Mélyen megrendítettek a harctéri visszaemlékezések, amelyek a fronton elesett katonák utolsó perceiről szólnak:  „a híd körül sűrűn hullanak az ellenség ekrazit gránátjai. Bevág  a gránát, két halott, két sebesült. Az egyik sebesült utolsó erőfeszítéssel vaskos noteszét kihajítja zsebéből s eldől örökre.  A notesz!  Vajon miért? Van benne egy fénykép , melyen 25 év körüli asszony síró kisgyermeket, úgy egy éveset tart a kezében. Az asszony mosolyogva néz a fényképezőgépre, talán annak örül, hogy milyen boldogságot szerez férjének. „ Szeretett kedves barátom’ Ha ezen fényképet nálam megtalálod, légy szíves kézhez szolgáltatni, megáld érte az Isten, legalább  szeretett, kedves feleségem  had tudja meg, hogy én már meghaltam, s hozzá soha haza nem megyek. Utoljára csókolom én, András. Címe: Jakab Andrásné asszonynak, Hajdú megye, Nádudvar, Sirály u. 161.” 

Az utazás megerősített abban a hitemben, hogy a magyar katonáknak a „Nagy Háborúban” tanúsított helytállásáról, hősiességéről a késői utódokat tájékoztatni kell.   A koszorúzásokon, az ünnepi beszédeken túl nagyobb teret kell szentelni az első világháború történetének és magyar vonatkozásainak. A tantervi és érettségi követelményeket sürgősen át kell alakítani. Erkölcsi kötelességünk, hogy emlékezzünk és megismerjük nagyapáink, dédapáink önfeláldozó, hősies, hazát védő magatartását.  Nagy a politikai elit, a tömegkommunikáció és az oktatás felelőssége az emlékezet politika kialakításában. Nem szabad, hogy a fakatona 1945 utáni sorsára jussanak elődeink harcai, szenvedései, áldozatai.

Áfra Sándor

Kapcsolódó cikkeink: Budakeszi történelemtanárok az Isonzó Expresszen - 2015-07-13


Vissza