Budakörnyéki iránytű

A kitörők között voltam... - 15. rész

Múltunk tanúi > Budakeszi

2015-03-03

Az utolsó kísérletnek megyünk neki, nemsokára választ kapunk a nagy kérdésre. Így vagy úgy, de eldől a sorsunk. Némán halad a hosszúra nyúlt csoport. A vezetést egy őrnagy veszi kézbe, a barátommal mellette maradunk. Most tudjuk csak meg, hogy egy magas rangú tiszt is itt van közöttünk és az adott parancsot az őrnagynak a vezetésre.

Az előttünk fekvő arcvonalról már tisztán hallani a fegyverek ropogását. A zaj mind jobban közeledik. Lejtőn lefelé vezet az utunk és ezért gyorsabban haladunk. Egyszer csak megtorpanunk. Nem messze tőlünk motorzaj hallatszik. Nem kell lefeküdnünk, mert még igen sötét van, és nem látnak bennünket. Húsz-harminc méterrel előttünk vezethet az országút, már tisztán hallani a harckocsi hernyótalpának csörgését. Még mielőtt a vasszörnyeteg a közelünkbe érkezne, egy gépkocsi fényszórója villan fel közvetlen előttünk. A fény hamar elalszik, de azért a pillanatokig tartó világosságban látjuk, hogy az erdő szélén vezet az út és annak túlsó oldalán már szántóföldek vannak. Minden be van havazva és fekete csíkok húzódnak a friss hóban, gépkocsik és páncélosok nyomai.

Alig tűnt el a fénycsóva, a páncélos zaja már közvetlen előttünk hallatszik. Hatalmas szerkezet lehet, mert a mellettem levő vastag fa is beleremeg, s ágairól hull a hó. Még el sem ült a zaj, mikor egy újabb páncélos közeledik, ez is olyan lassan halad, mint az előző. Hosszú kínos perceken át vonulnak egymás után a harckocsik. Feszülten figyelünk, hallgatjuk a szűnni nem akaró kellemetlen zajt. Egyszer csak azt hisszük, hogy az utolsó is elvonult előttünk, mikor sajnálattal kell megállapítanunk, hogy csak egy rövid szünet állott be. Egy egész csorda vonul az úton, amelyen pedig nekünk keresztül kell menni.

Végre ismét csend van és mi éppen folytatni akarjuk utunkat, mikor az ellenkező irányból tűnik fel egy gépkocsi fénye. Ezután pedig ismét két harckocsi közeledik. Drága időt kellett itt elpocsékolni, igen fontos órát vesztettünk eddig. Ha nem kellett volna megállnunk, már jóval közelebb lennénk célunkhoz. A sötétség leple alatt, még virradat előtt keresztül vághatnánk magunkat az utolsó vonalon. De most már 4 óra is elmúlt, nem tudjuk megtenni a hátra lévő utat, hogy ki ne virradna, hogy az ellenség észre ne venne. Ismét össze kell ütköznünk, újra halottak és sebesültek maradnak majd a hóban.

Miután az úton a forgalom nem akar szünetelni, őrnagyunk elrendeli a visszavonulást. Párszáz méterre megyünk vissza az erdőbe, ismerősöm meg én is próbáljuk más elhatározásra bírni. A mi elgondolásunk, hogy nem szabad egy métert sem visszamenni, mindig csak előre, ha másképp nem, hát egyenként kell átszivárognunk az úton, de keresztül kell menni rajta. Az őrnagy azonban nem tágít, és elhatározása mellett marad.

Barátommal azon tanakodunk, hogy mi ketten neki vágunk az útnak. Vezetőre most itt úgy sincs szükség, már mindenki látja és tudja, hogy merre kell menni. Rövid tusakodás után azonban elhatározzuk, hogy maradunk. Osztozunk a többi sorsában. Az őrnagy terve, hogy nappal meghúzódunk az erdőben és este a sötétség beálltával mindenki pihenten megy neki az utolsó útszakasznak.

Egy szakadékos terepet találunk, ahol valóban jól elbújik mindenki. Már hajnalodik, mire búvóhelyünket berendezzük. Egy kis helyen én is eltakarítom a havat, elhelyezem a hátizsákom és letelepszem. Önkéntes vállalkozókból több helyen őrség áll fel, nehogy meglepjenek itt az árokban.

Hosszú lesz ez a mai nap, de most már nincs mit tenni, mint nyugodtan ülni és várni. Várni, míg újra sötét lesz. Az órámon a másodpercmutatót nézem. Úgy tűnik, mintha az nem is mozogna. Tíz óra felé a nap is előbújik a felhők mögül és körülöttünk eddig semmi nem is történt. Ha estig ilyen nyugodtan maradhatunk, akkor igaza volt az őrnagynak, hogy ide visszaparancsolt. De soká lesz még sötét és addig meg sok minden előfordulhat.

Fejezet Cs. A., volt budakeszi katona visszaemlékezéséből. Buda, 1944. február 11.
Megjelent a magyarországi kiutasítottak szemléjében, a volt budakeszi dr. Gödrössy Béla szerkesztette Értesítőben 1950. január és július között, melynek példányait dr. Máté (Math) Istvan és felesége (született Pfendtner) budakeszi kitelepítettek családja őrzött meg az utókornak.
Digitalizálta Albrecht György, Karlsruhe
http://kemma-auf-wudigess.de/kitores.html

(folytatjuk)

Vissza