Budakörnyéki iránytű

A kitörők között voltam... - 14. rész

Múltunk tanúi > Budakeszi

2015-03-02

Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy vajon ki vághatta azt a fát, amelynek a törzsén most ülök. Ez szinte rögeszmévé vált bennem, mintha most ebben a helyzetben ez lenne a legfontosabb problémám. Úgy tűnik, mintha már nem lennék ura idegeimnek. A belső ösztön mintha már valami rosszat sejtene. Eddig nem ismertem azt a különös félelmet, amely lassan úrrá lesz bennem.

Nem éreztem legalább is ilyenformán még ott sem, ahol közvetlen mellettem estek el bajtársaim. És most itt ebben a csendes erdőben, ahol nem bánt senki, ahol békésen pihenhetünk, itt akar a belső egyensúlyom meginogni?

Egyszer csak valaki megrázza a vállam. Hamarjában azt sem tudom, hogy hol vagyok, és tulajdonképpen mi van velem. Tehát mégis csak aludtam. Jó pár másodpercig tart, míg megértem, hogy mit akarnak és válaszolni is tudok. Furcsán nézhetek ki a törülközővel a fejemen és furcsa lehetett első mondatom is, mert barátom, aki felrázott kacag rajtam. Majd csúnyán összeszid, amikor észreveszi, hogy a cipő nincs a lábamon. Tényleg vétkes könnyelműség volt tőlem a cipőt lehúzni, mert mi lett volna, ha hirtelen meglepnek.
Sietve húzom fel a bakancsom, melyből előbb kikaparom a havat.

- Vagy háromszáz méterre innen a nagy sötétség dacára látni már valamit, gyere oda, hátha te tudsz tájékozódni - mondja nekem a barátom, mikor már elkészültem. Gyors lépésben haladunk a megjelölt hely felé, itt nappal valóban kilátás lenne, de most csak fényeket látunk az előttünk elterülő völgyben. Itt is, ott is gépkocsik fényszórói villannak fel, de csak egy pillanatra, majd újra sötétség borul a vidékre. Aztán újra kezdődik a színjáték.

De távolabbról fegyverek torkolattüzét látni és tompán hallani a lövések zaját is, amely sokszor percekig hallgat, aztán újra kezdődik. Ez már az arcvonal, oda igyekszünk, ez a cél. Ez a látvány újra erőt önt belém, visszajön a már-már elveszett önbizalom, még egy nagy akadály, egy nagy hajrá és egy adag szerencse, s túl vagyunk mindenen. Azonban igazán örülni, úgy, ahogy illene, nem tudok. Értetlenül nézek bele a sötétségbe és akárhogy próbálom figyelmemet összpontosítani nem tudok eligazodni, nem tudok támpontot találni, hol is lehetünk. Becsukott szemmel még el tudom képzelni, sejteni, hogy merre vagyunk, de ha a megvillanó gépkocsi-fényszórók után akarok tájékozódni, teljesen belezavarodok. Ezt meg is mondom barátomnak és a velünk levő őrnagynak. Mindkettő csalódottan veszi tudomásul kudarcomat, hiszen minden reményük bennem volt és építettek az én helyi ismereteimre.

Magam is röstelkedem, de tehetetlen vagyok ebben az átkozott sötétségben. Majd kijelentem nekik, hogy nagyjából sejtem merre vagyunk és vállalom is, hogy tovább vezessem a csoportot, dacára a koromsötétségnek. Rövid vita után lekuporgunk a hóba és az őrnagy köpenye alatt a térképtáskáján öngyújtó világánál megmutatom a helyet, ahol szerintem most vagyunk. Õ pedig egész más helyre mutat. Miután vélt igazunkat sem ő, sem én bebizonyítani nem tudjuk, a meddő vitát a rangkülönbségre való tekintettel abbahagyom.

Mire visszaérkezünk a csoporthoz, ott már vége van a pihenőnek, készülődnek a tovább menetre. A havazás közben lényegesen alább hagyott, de még mindig vaksötét van. Még mielőtt elindulunk, egy százados nagyjából ismerteti a helyzetet, és pár lelkesítő és biztató szót szól a katonákhoz. Ügyesen beszél és szavai jó hatást keltenek az emberekben.

Az órám háromnegyed hármat mutat.

Fejezet Cs. A., volt budakeszi katona visszaemlékezéséből. Buda, 1944. február 11.
Megjelent a magyarországi kiutasítottak szemléjében, a volt budakeszi dr. Gödrössy Béla szerkesztette Értesítőben 1950. január és július között, melynek példányait dr. Máté (Math) Istvan és felesége (született Pfendtner) budakeszi kitelepítettek családja őrzött meg az utókornak.
Digitalizálta Albrecht György, Karlsruhe
http://kemma-auf-wudigess.de/kitores.html

(folytatjuk)

Vissza