Budakeszi > Kultúra
„CSAK OTT VOLTAM ÉS FÉNYKÉPEZTEM…”

2006-11-27 14:57:27
1102 olvasás

Beszélgetés Kuchta Nándor fotóművésszel.

Budakeszin sokan ismerik Kuchta Nándort, aki mégsem, annak bizonyára újdonság, hogy a fotóművész geodéta 1937-ben született Rozsnyón. Édesapjával 9 évesen hagyta el szülőföldjét, de azóta is élénk kapcsolatokat ápol szülővárosával, tagja a Felföldi Fotográfusok Szövetségének, illetve ezáltal a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségének. Édesapja magyar irodalom és történelem szakos tanár, még a régi idők „fekete kendős” technikájának alkalmazójaként szerettette meg vele a „mesterséget”, amelynek hatására amatőr módon kezdett foglalkozni a fotózással. 1983-ban tett fényképész vizsgát a Dési Huber Intézetben. Geodéta mérnökként a fotográfia műszaki ágában, a földi sztereó-fotogrametria felhasználásában vett részt, és egy bauxitkutató program keretében töltött el mintegy másfél évet Ázsiában, főként Vietnamban, ahol 1974-75-ig fotósorozatot készített a Viet-Tay paraszti életről. Első önálló kiállítása 1976-ban is eköré a téma köré összpontosult. Ázsiai útiképeit Erdélyről és a magyar tájakról készített diavetítések alkalmával mutatta be a TIT Szabadegyetemén 1978-84-ig. Harminc éve vesz részt csoportos kiállításokon, rendez egyéni tárlatokat, munkáját eddig a legkülönbözőbb díjakkal, oklevelekkel, érmekkel jutalmazták, 2004-ben elnyerte a Magyar Fotóművészek Országos Szövetségének díját, a Fotóművészeti Aranydiplomát. Január 5-én nyíló, harminc év munkáját bemutató, több mint száz képet magában foglaló kiállítása január 19-ig látható a Budakeszi Erkel Ferenc Művelődési Házban.

Hogyan emlékszik vissza pályája kezdetére, mi inspirálta a fotózásra? 
- Egyszerűen érdekelt, mi is az a kis készülék, amivel különböző hókuszpókuszokkal el lehet érni, hogy a fényből kép legyen, hiszen még a szó is erre utal: fény-kép. Édesapám amatőr fényképezgetése játszott közre abban, hogy eljegyezzem magam a fotóművészettel. A próbálgatások során a megfigyelt tájrészletek érdekessége, szépsége megérlelte bennem, hogy megtaláljam és rögzítsem a legmegfelelőbb pillanatot. Első nagy távol-keleti utamon például megfogott, hogy a vietnami paraszt ugyanolyan volt akkor, mint a magyar földműves régebben: hasonló szerszámokat használt, láttam embereket sarlóval aratni és faekével szántani. Végignézhettem, ahogyan dugványozzák, vagy sorba vetik, szórják a rizst, mint nálunk a gabonát. Mint a magyar földművelő emberek, ők is kedvesek voltak, szeretettel kínáltak terméseikkel, teával, és miután több mint egy évet töltöttünk együtt, kinyíltak számomra, a kamera elé álltak, noha az ő vallásuk, a buddhizmus tiltja az emberi arc lefényképezését. Ugyan a levegő magas páratartalma miatt gyakran kellett cserélnem optikát és gépet, szerencsére mindig sikerült hozatnom az utazgató, jövő menő kollégákkal megfelelőt. És izgalmakkal szolgált Kínában a „tiltott” császárváros is, ami régebben nagyon zárt volt, szerencsére mégis sikerült besétálnom és képeket készítenem róla. Szívesen emlékszem ezekre az élményeimre, s tudja, ha én igazán izgalmakra vágynék, inkább Keletre utaznék. Nekem az a világ érdekesebb. A fotográfia körében szerzett tapasztalataimat Jung Zseni és Eifert János fotóművészeti táborában sikerült elmélyítenem Sebesvizen, a Bükkben, az itt szerzett tapasztalatok alapján alakult meg Kazincbarcikán a Felföldi Fotográfus Szövetség, amelybe sok kiváló szlovák, szlovákiai magyar és helyi fotográfust sikerült egy csapatba gyűjteni. Legutóbb Rozsnyón, mint meghívott vendégkiállító a Gömöri Napok alkalmával mutathattam be 35 képemet. Tervezem, hogy az itt kiállított fotóimat jövő év végén 60-80 képre csökkentve a Felvidéken is bemutatom majd. 
Mi a feladata a Szövetségnek? 
- Együtt és külön külön is dolgozunk. Képbemutatókat rendezünk vitaestekkel fűszerezve, pályázatokra készülünk, kezdő és haladó fotósokat gyűjtünk magunk köré, hogy csak néhányat említsek közülük: Horák Jiri Brnóból, Lipták István, Fleischer György Kassáról és igen gyakran Erdélyből is érkeznek hozzánk a határainkon túl élő kollégák, akik egyébként hasonló helyzetben dolgoznak, több közülük, mint ahogyan közöttünk is nemzetközileg elismert alkotó.  
Képei többféle műfajban készülnek: van köztük dokumentarista szociofotó, lírikus akt, nonfiguratív és naturalisztikus tájkép. Egyben hasonlítanak: mindegyiken átsüt, mindből sugárzik az a bizonyos időből kiragadott pillanat, amit csak egy igazi fotográfus képes elkapni és megörökíteni. Melyik kifejezésformát érzi legközelebb magához? 
- Lázadok az ellen, ha beskatulyáznak, mindig több szempontból igyekszem közelíteni a dolgokhoz. Ezért nincs kedvenc műfajom és témám, példaképem, vagy alkotóm, de ha mégis kérdez, mindenek előtt Leonardo Da Vincit említeném. Ő sem egy, hanem több területen dolgozott, de ez a hozzáállás szerintem sajnos egyre inkább kiveszni látszik a világból. Aztán szeretem, és nagyra becsülöm David Hamiltont és Jan Saudeket, aki az emberi testet fotózta naturalisztikus megközelítésben, és mégis kimondhatatlanul líraian. Manapság vannak nagyon tehetségesek fiatalok, akik a digitális technikával ismerkednek, birkóznak, de amikor már a mobiltelefonokba is fényképezőgépet raknak, a gyerekek kattintgatnak össze-vissza, könnyen elsikkad, kimarad a fotózásból a művészet. Én a fekete-fehér képeket és a szolid színeket, színkompozíciókat részesítem előnyben. A digitális technikát néhány éve már különválasztotta a szakma. Ez a mai kor műfaja, ebben még nem mélyedtem el, de érzékeny vagyok az emberi problémákra, és mindenek előtt csodálom a természetet. Egyben minden politikai rendszer megegyezik, nem jelentett, és ma sem jelent kimondottan kedvező elbírálást a dolgok fonákjának ábrázolása, mert egy-egy roncsautó, egy bányától messze került, megrongálódott bányászati eszköz, vagy egy utcán heverő szerencsétlen hajléktalan sorsa, és annak ábrázolása azért elgondolkodtatja az embert. A dokumentarista stílust a múlt rendszer sem kedvelte - felhívták a figyelmünket arra, hogy inkább a dolgozó embert, a május elsejei és november hetediki ünnepségeket fotózzuk –, így az én képeim legtöbbje inkább tájkép, és „akt a tájban” témájában készült. Persze az emberben azért ott bujkált a kisördög, így született meg az akt és a szociofotó keveréke, Az utolsó előtti szocreál című, a nyolcvanas évek végén műanyagajtókkal, radiátorral és műanyag órákkal „felékszerezett” dubicsányi kastélyban készített ironikus, rendszert fricskázó képem, amely 2006-ban nemzetközi kiállításon különdíjat nyert. 
Milyen a kapcsolata a közönséggel, hogyan tekint vissza az elmúlt harminc évre? 
- Budakeszin sokan ismernek, ha másként nem, földmérőként. Akik pedig megnézik a fotóimat, sokszor csodálkozva kérdezik, hogyan csináltam őket? Én mindig azt válaszolom, hogy csak ott voltam és fényképeztem. 

Galgóczy Zsuzsa

Nyomtatás :: Bezárás