Kultúra
Szomjazok valami örököt

2005-08-09 22:00:00
1112 olvasás

Amikor vágyunk valamire, azt hisszük, ha teljesülnek vágyaink, a maradéktalan boldogság állapotába kerülünk. De amikor végre elértük azt, rájövünk, hogy a boldogság igazából nem ott van, ahol reméltük. Ady így fogalmazta meg egy versében: „Pogány rímek, muzsikák között/ szomjazok valami örököt.” Valami öröknek a megalkotásáról, a továbbadásáról van szó.


A legfontosabb az életünkben szavakkal nem elmondható, nem kifejezhető. Körüljárható, s ebben a körjárásban a leglényegesebb kimondása körül vannak a művészetek, ugyanúgy, mint a szavak. Minden szóért majdan számot kell adni, s minden alkotásért majd az alkotónak is számot kell adnia. Azért, mert a műalkotás a lélek tápláléka. Nem mindegy, hogy mivel eteti az alkotó a lelkeket. Lehet adni neki kenyeret, lehet adni mérget. Korunkban mintha a méreg adagolása kapná a nagyobb elismerést.

Nem lehet szenvedés nélkül nagyot alkotni. Amikor az ember a vágyait szeretné teljesíteni, előbb vagy utóbb eljut egy olyan pontra, amikor úgy érzi, hogy ez nem fog sikerülni és a kitűzött célról lemond. Minden nagy alkotásnál, ami meg-állja majd a helyét az időben, eljön egy pillanat, amikor elbizonytalanodik az alkotó. S ha a kilátástalannak bizonyult küzdelmet a lelke mélyén valóban feladja, attól a pillanattól kezdi el segíteni az Isten. Amikor már minden tőle telhetőt megtett, akkor jön Ő. Szenvedés nélkül nem lehet nagyot alkotni. A szenvedésnek meg kell történnie, mert a szenvedések azok, amelyek az ember lelke mélyén tudatosítanak fontos és általános dolgokat. Márai azt mondja az írásról: „Aki könnyen ír, az egyáltalán semmit sem ír. Az csak betűket vet papírra. Kínok nélkül nagyot alkotni nem lehet.”

Az alkotás magvetés is. Nem mindegy, hogy búzát vagy konkolyt vetünk.

A kritikusok gyakran nem veszik észre a vászonra vetett igét. Nem azt díjazzák, aki értéket alkotott, hanem azokat, akit elvitt a Semmi sodra. Adyt idézve: „Most, a gyáva szemérmetlenség/ Kurjongató, rossz éjjelén,/ Böcsületére jól vigyázzon/ Minden nemes szegény legény./ ...Kit elsodor e zagyva éjjel,/ Ki megmarad fészek-rakón,/ De mi közülünk játszszék csinján/ Mindenki a tárogatón.” Egy olyan időszakot élünk, amikor megfordult a világ, s a Semmit festők futnak, azok kapják a nagy honoráriumokat, míg akik a Valamit festik, azok mellőzöttként léteznek. A kritikusok olyanok, mint a háborúban a légvédelmi tüzérség. A szavak emberei, a prózaírók és költők, ők a gyalogság. A művészek, a mindenféle művészetek pedig a légierő. Mindenki tudja, hogy háborút az az ország nyeri meg, akinek a légiereje győzött. Tehát a művészek a légierő, a kritikusok a légvédelem, akik sokszor vakon a saját gépeiket is lelövik.

Ha a művész túl van egy alkotáson, amit az átélt kínkeservben, majd az átélt kegyelemben megfestett, akkor szerencsés, ha az ilyen kritikusokra harag nélkül tud tekinteni. Gyakran ők uralják ugyan a világot, de ha az alkotóban gyűlölet van irántuk, nem fog tudni alkotni.

A teljesség igényével végzett alkotás maga is átalakítja a művészt. Rendkívül fontosak az alkotó fejében a gondolatok akkor, amikor alkot. A művészet: szenvedésbe ágyazott gyönyörűség. Azt mondja Jézus a Bibliában: „az erőszakosak ragadják el a mennyeknek országát.” De ugyanilyen pontos fordítás vagy talán még pontosabb, hogy a mai napig az „elszántak” ragadják meg a mennyek országát. Aki a művészetében tekintélyek árnyékába kerül, az elválasztja az alkotót az alkotás sugallójától, a lélektől. A nagy tekintélyek ilyen árnyék vetésére mondják, hogy utánérzés vagy másolás. Ha az alkotó elszánja magát, akkor sikerül elszakadnia az őt befolyásoló tekintélyektől, hiszen a Biblia szerint „átkozott, aki emberben bízik”. Mindenkinek a maga képét kell megfesteni és nem másét. Amikor az elszármazás megtörténik, akkor jön valami nagy dolog. Mózes, amikor egyszer a nyáját a pusztába messze behajtotta - valószínűleg összezördült az apósával vagy a feleségével, vagy nem volt elég levegő, s úgy döntött, hogy ő nem hajlandó tovább így élni -, ott találkozott az égő csipkebokorban az Istennel, aki azt mondja neki a csipkebokorból: „vedd le a saruidat, mert szent az a hely, ahol állsz.” Vagyis amikor az elszármazás megtörténik, amikor a „lesz, ami lesz” szabadsága rászakad az emberre, akkor kapja meg az Istentől a kijelentést, aki azt mondja magáról, hogy „én az vagyok, aki van.”

A művész sokszor nincs igazán tudatában annak, hogy mit alkotott. Kényszer alatt áll, de olyan kényszer alatt, melyben teljes szabadságát éli át. Egy ismerős művész egyszer végigvezetett a kiállításán, mentünk egyik képtől a másikig. Az egyik festmény előtt megtorpantam, a kép nem engedett tovább. Pár másodpercig küszködtem magammal, szerettem volna minden áron a sírásomat visszafojtani, de nem sikerült: kitörtek rajtam a könnyek. „Te, hát ilyen rosszul állsz?” kérdezte tőlem művészbarátom. Nem az történt. Nagyon jól álltam, de valamit, ami bennem nyögve-szuszogva akkor fogalmazódott meg, valamit, ami régen gyötört, mint elintézetlen, amikor megláttam ezt a képet, abban a pillanatban megértettem. Lehet, hogy senkire nem hatott úgy a kép, csak énrám, mintha csak nekem festette volna. A művész nem értette képe erejét. Engedett valamilyen kényszernek és az énrám így hatott. Ha egy művész, egy alkotó azt teszi, amit az Isten rendelt neki, akkor az Isten hagyja őt alkotni, mert amit tesz, az Isten számára a hűség.

Ahogy Ady mondja: vannak művészek, „...akit a nagy Nyíl útja bánt,/ Hadd, óh, Uram, szépülten futni,/ megérkezett gyanánt.”

Balczó András, a nemzet sportolója, budakeszi polgár 2005. május 27-én a Budakeszi álmodik c. kiállítás megnyitóján mondott beszédének szerkesztett változata.

Nyomtatás :: Bezárás