Páty
Pusztító tornádó Pátyon

2005-11-01 19:50:41
646 olvasás

Régiónkról megjelent forrásokat lapozva érdekes dolgokra lelhetünk az 1924. június 13-i pátyi viharról. Igaz, akkor nem Katrina erejű hurrikán csapott le, de a pátyiak számára így is tragikus kimenetelű volt.


Azon a pénteken délután három után pár perccel a falun végigsöprő forgószél az útjába kerülő minden akadályt, embert, állatot, növényt, házat lerombolt és a földdel tett egyenlővé. A korabeli sajtó, Az Újság című lap június 15-ei számának szalagcímei eképp tudósítanak: „Teljesen elpusztította a két községet a vihar – Alig maradt ép ház Bián és Pátyon – Embereket röpített a levegőbe a forgószél – Kilenc halott, ötvennél több sebesült!”

Hasonló jelenségek ritkán fordulnak elő hazánkban. 1889-1972 között mindössze 17 ilyen esetet regisztrált a szakirodalom, ezek közül az 1924-es volt a legpusztítóbb. dr. Réthly Antal a kor legismertebb meteorológusa viharforgatagként említette a jelenséget részben amiatt, hogy pusztításának kiterjedése majd 1 km volt, és nem határolta szélcsendes terület. Nevezhetjük tornádónak is, de egyszerűbb az előző megnevezést használni. A 81 évvel ezelőtt bekövetkezett természeti jelenség iskolapéldája a tornádók kialakulásának és lezajlásának – írja Horváth Imre egy cikkében.

Egy gazda, akit a szántóföldjén ért a vihar, így nyilatkozott Az Újság című lap tudósítójának: „Napnyugat felől terhes felhők jöttek. A másik oldalon, dél felől pedig olyan színű, amilyen a nedves szalma füstje. Bián túl összetalálkozott a két felhő, egymásba torlódott és a füstszínű felhő visszanyomta a feketét felénk. Láttam és éreztem, hogy ebből baj lesz. Szedtem a szerszámot és hazafelé szaladtam. Pár lépés után hátratekintettem és láttam, hogy a felhő sebesen jön vissza, és folyton-folyvást közelebb ereszkedik az égből a földre. Tikkasztó meleg lett, olyan volt minden, mintha az ég akarna leszakadni. Azt hiszem, ha az ember ugrott volna egyet, belekapaszkodhatott volna a felhőbe. Aztán hatalmas szél kerekedett. Sárga meg fekete por repült mindenfelé körülöttem. Aztán olyan sötét lett, hogy nem láttam két lépést sem elém. Hátrább, a hegyek felé, nagy csodát láttam. Olyan volt az, mintha viharágyúból lőttek volna ki valami fekete füstöt, alul keskeny volt és minél magasabbra jutott, annál szélesebb lett. Olyan volt ez, mint egy hatalmas, égig érő tölcsér. Tíz-tizenöt ilyen furcsaság lebegett és jött egyre közelebb. A hegyekből sivítva jött a szél és alig léptem át a portám küszöbét, már utol is ért a vihar úgy, hogy mikor be akartam tenni az ajtót, kitépte a kilincset a kezemből. Hogy aztán mi történt, azt már csak később tudtam meg. Én még csak annyit mondok, hogy néhány minuta múlva nagy recsegés-ropogás volt az egész falu és az alig átlátható esőn keresztül is láttam, hogy az istálló tetejét felkapja a szél, és nagy erővel odavágja a szérűbe.”

Nyolc évtized távlatából olvasva is hátborzongató, hát még átélni, mert bizony volt, akit kint a földeken ért a pusztító jelenség: „…ösztönszerűen, és amint a háborúban megtanulták, a baj elől az anyaföldhöz menekültek, lehasaltak az út porába, a fűre, a szél még így is beléjük kapott, és két-három könnyebb embert a magasba emelt, hogy tíz-húsz méterrel arébb a földhöz dobja, a többiek, akik látták belekapasztkodtak a búzába, a gyökerekbe, amit éppen elértek a kezükkel, és úgy próbáltak ellenállni a szél hatalmas erejének... . …Aztán nem csak eső esett, hanem ökölnyi tűzdarabok is hullottak sisteregve az égből, tűz is hullott, mint a zápor… .”

A tűzeső zömében Páty területét érintette. A vihar ugyanis ledöntötte a pátyi téglagyárat, szétrobbantotta az éppen működő kemencét. „Annak izzó zsarátnokát, az emberek arcába vágta” - mondja egy szemtanú. A téglagyár kéményén kívül a lakóházak, kemencék kéményét is beszippantotta, majd a parazsat kilökte magából. Erre mondták az emberek, hogy tüzes mennykő hullott. Ez a parázseső a biatorbágyi út mentén, ahol a téglagyár állt, a Kossuth utcán a Burgundia felé haladva a gumiúton söpört végig. A tornádó Telki előtt Nagykovácsi felé vette az irányát, de arra már nem hullott az izzó anyag, talán a mélyen fekvő Burgundia, Mélyárok terepviszonyainak köszönhetően kidobta magából a fogószél.

A szélvihar erejét műszerekkel rögzítette egy budapesti intézet: „a vihartölcsér peremén uralkodó szél sebessége, amely 90 m/s, azaz 324 km/óra sebességű volt, a szél nyomása 700 kp/m2. A viharforgatag szélessége kb. 1000 m lehetett, Vác felé haladva már 1350, ekkor jelentősen veszített erejéből.”


50 MILLIÁRD KORONA KÁR . . .

A pátyi tájat szemlélve, az újságíró nyilatkozza: „A község nagy pusztulás képét mutatta különösen a Burgundia falurészén, ahol a pusztítás, minden képzeletet felülmúlt: földig lerombolt házak. Az egyik bezárt ház jóformán felrobbant és a vihar kihordta belőle az ágybetéteket, vánkosokat stb. Egyes bútordarabokat tulajdonosaik 4 és fél km távolságban találták meg. Egy 13 éves pásztorfiút a mélyebben fekvő úttestről felkapta és beröpítette egy, a közben a tetejétől és mennyezetétől megfosztott épület nyitott szobájába.” „…az anyagi kár a bejárt részeken – lakott terület, erdőrészek – 50 milliárd korona, a valóságos kár ennek kétszerese!”

A falun átvonuló vihar 6-10 percig tarthatott, az értékek, amit talán 60-100 év alatt építettek, féltve őriztek, percek alatt vált a természet martalékává. Pátyon két halálos áldozatot követelt a katasztrófa, a sebesültek száma tizennyolc volt. Az egyik halott egy középkorú asszony. Az esetet pontosan ismerjük: a vihar elől a házába akart beszaladni, éppen az ajtót nyitotta ki, amikor a fogószél szívóhatása a tetőszerkezetet felkapta, majd a kilazult faszerkezet és a falak az asszonyra zuhantak. Azonnal szörnyethalt.

Káosz uralkodott a környéken, azonban összefogott a falu lakossága, azonban a térségnek külső segítség is kellett. A környező települések nem tudtak segíteni, hisz Bián még súlyosabb volt a helyzet, Telki nagyon szegény település volt. A budakesziek látva a helyzetet, nem mulasztották el a segítségnyújtást, a lehetőségeikhez mérten ki-ki anyagiakban, háztartási, mezőgazdasági eszközökkel, majd építőanyaggal, emberi munkával támogatták a pátyiakat.

Az 1924-ben élő dolgos kezű emberek már nincsenek közöttünk, a házakat újjáépítették, a károkat elhárították, a téglagyár ismét működött még hosszú évekig. A település történetébe azonban kitörölhetetlenül bevéste magát e természeti csapás pusztítása. h.

A cikk forrásanyaga: Horváth Imre: Biatorbágy „ezer” éve Helytörténeti olvasókönyv I. 2002.



Élő szemtanú


Fekete Zsuzsanna a vihart 11 éves kislányként átélte. Szüleivel, nővérével (Fekete István, Únyi Erzsébet és Fekete Erzsébet) a Telki úton a vadászház közelében dolgoztak a földeken, kukoricát kapáltak.

„Kora délután addig soha nem látott fekete felhők közeledtek iszonyatosan gyorsan Páty felé. Szüleink Erzsébetet és engem haza is küldtek. Elindultunk, de nagyon féltünk. Már akkor esett az eső, mely sárral keveredetten hullott, teljesen sárosak lettünk. Szaladtunk, de a házunkat nem értük el. Egy kis tó volt a Telki úton (a mai Munkás tér vonalában a Füzespatak mellett) egy hatalmas nyárfa állt, a törzsét 3 felnőtt karja nem érte át. Gondoltuk, a tövében találunk menedéket. De a tölcsér alakú forgószél tövestől tépte ki a fát, és méterekre elrepítette. Láttuk, ahogy a Hutera-téglagyár kéményét ledönti a szél, és a parazsat felkapja, majd a magasba röpíti. A nagyszüleim háza tőlünk 200 m-re állott, ők az udvarról sértetlenül nézték, milyen pusztítást végez a szél. A vihar pár perc alatt elcsendesedett, elindultunk haza. Házunk a mai Mocsai utcában volt, ami romokban hevert: a főfalak álltak, a többit elvitte a vihar. Édesanyám csipketerítőjét, apukám ünneplő öltönyét a Füzespatak mellett találtuk meg.”


Nyomtatás :: Bezárás