Páty > Múltunk tanúi
A Felvidékről Pátyra

2008-03-01 20:30:12
1236 olvasás

1946. február 27-én Vladimír Clementis és Gyöngyösi János aláírta a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, amely felhatalmazta a csehszlovák kormányt, hogy annyi magyart telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák és cseh önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. A kitelepítettek ingóságaikat magukkal vihették, de minden ingatlanvagyonuk kártérítés fejében arra az államra szállt, amelyet elhagytak. Így került a Felvidékről Pátyra a most 84 éves Kalmár Dávid is, aki viszontagságos életéről mesél, melyen végig szántott a történelem.

Eduard Beneš köztársasági elnök és a londoni csehszlovák emigráns kormány a háború alatt meghirdette a csehszlovák nemzeti állam megteremtésének programját, amelyet 1942 végén-1943 elején kiegészített a magyar nemzetiségű lakosság kitelepítésének követelésével. 1945 tavaszán és nyarán a kassai kormányprogram, a Szlovák Nemzeti Tanács rendeletei és a Beneš-dekrétumok a magyar kisebbséget kollektív felelősséggel és bűnösséggel vádolták a csehszlovák állam 1938-1939. évi szétbomlasztásában, s ezért megfosztották őket csehszlovák állampolgárságuktól, ezzel gyakorlatilag törvényen kívül helyezve őket. A magyarországi demokratikus pártok és a kormány megpróbált közbenjárni a magyar kisebbség védelmében. Ennek jegyében tárgyalt Prágában Gyöngyösi János külügyminiszter Vladimir Clementis külügyi államtitkárral. A tárgyalás nem vezetett megegyezésre, hiszen a tárgyaló felek homlokegyenest ellenkező oldalról közelítették meg a nemzetiségi kérdést, és Clementis a háborúban győztes Csehszlovákiát képviselte, Göngyösi pedig a legyőzött Magyarországot. Végül 1946. február 27-én Vladimír Clementis és Gyöngyösi János aláírta a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezményt, amely felhatalmazta a csehszlovák kormányt, hogy annyi magyart telepíthessen át Magyarországra, amennyi magyarországi szlovák és cseh önként jelentkezik a Csehszlovákiába való áttelepülésre. A kitelepítettek ingóságaikat magukkal vihették, de minden ingatlanvagyonuk kártérítés fejében arra az államra szállt, amelyet elhagytak. Így került a Felvidékről Pátyra a most 84 éves Kalmár Dávid is, aki viszontagságos életéről mesél, melyen végig szántott a történelem.

A magyarok lakta Negyed községben születtem. A falu 1938-45 között Magyarországhoz tartozott. Ott éltem 24 éves koromig szüleimmel, nagymamámmal, testvéreimmel. Apai ágon nemesi, kálvinista család leszármazottja vagyok. Megtanultam, hogy Isten tanítása szerint kell élni, mert az a helyes út. Szellemi útravalót a Felvidéken a nyolc osztályos iskolában kaptam. Az anyaországban akkor még csak hat elemi volt. Többet tanultam a magyarok történetéről negyedi tanáraimtól, mint abban az időben itt a diákok.
Váratlanul ért bennünket a Beneš-dekrétum, miszerint a szudéta németeknek és a magyaroknak az akkori Csehszlovákia területén nincs helyük. Felfoghatatlan és megrendítő szavak voltak ezek. Lelkileg a legnehezebb az volt, amikor a szomszédok, ismerősök sírva búcsúztak, miközben csomagoltunk, örökre. ’48-ban, egy őszi éjjelen jöttek a teherautók, amik a holminkkal együtt elszállítottak bennünket Vágsellyére, tizenhat kilométerre Negyedtől, ahol már vártak ránk a vagonok! Heten jöttünk át, szüleim, nagyanyám és mi, négy testvér. Családunkat három vagonba rakták. Egyikbe a két tehenet, disznót és baromfit némi takarmánnyal, a másik vagonban a bútorok és az élelmiszerek, egy harmadikban a család és az útravaló élelem. Nem mondták, hogy hova visznek, bármire gondolhattunk, állatok módjára utaztattak bennünket. Egyszer megállt a szerelvény a párkányi határon és a magyar oldalon felcsendült a Szózat. Soha nem felejtem el az akkori, szívet tépő fájdalmat. Élesen él bennem a hajnali hideg érzete és e pár szó: „Itt élned, halnod kell…”
Három-négy napot utaztunk, mikor Békéscsabára érkeztünk. Megnyugtató volt, hogy mégsem Szibériában vagyunk. Csanádalbert lett az új otthonunk. Még azon az őszön kaptunk házat, hamarosan földeket is osztottak, igaz, jóval kevesebbet és silányabb minőségűt, mint a felvidéki földjeink voltak. Nagybirtokot hagytunk ott, annak csak töredékét adták itt. Újból felépíteni az életünket. Apám gazdálkodott, édesanyám a háztartást vezette, én Mezőhegyesen a gabonaraktárban, majd a cukorgyárban kezdtem dolgozni.
Nagynéném, Kalmár Terézia Barna Kálmán pátyi pékhez ment férjhez, övék volt a Barna-Pékség. Fiuk, Géza a katonai szolgálat alatt fogságba került és meghalt, így engem tettek meg örökösnek. Megkértek, vezessem a pékséget. Huszonnyolc éves voltam ekkor. Kitanultam a pékmesterséget, és az államosításig vezettem a pékműhelyt és az üzletet. Az államosítás után MOM-hoz kerültem, s mint szemüveg-optikus, onnan mentem nyugdíjba 1984-ben. Itt Pátyon ismerkedtem meg feleségemmel, Horváth Piroska Lídiával. Ő Páty egyik leggazdagabb nagybirtokos családjának leszármazottja volt. 1953. október 31-én esküdtünk a Kálvin téri nagytemplomban, az eskető lelkész Muraközy Gyula esperes úr volt. Ötvenhárom évig éltünk együtt, majd csendben elment 2004-ben. Jelenleg fiammal élek, akit apám után Istvánnak kereszteltünk.
Erős érzelmi szálak fűznek szülőföldemhez, de már Pátyhoz tartozom. Anyám, apám Csanádalbertin nyugszanak, feleségem a falu református temetőjében, nekem már itt a helyem ebben a közösségben, szeretem az embereket, és viszont tisztelnek. Anyám, apám két testvére Szlovákiában maradtak, leszármazottaik még élnek. Öcsémmel tervezgetjük, hogy ellátogatunk a tavaszon Negyedre, és bejárjuk a gyermekkori helyeket. Nincs bennem harag a szlovák nemzet ellen, nem is volt soha.  Ami akkor és most történik, nem a nemzetek közötti ellentét, ezek mind-mind egy-két egoista elme kitalációja.
Hájas Ágnes

Nyomtatás :: Bezárás