Budakeszi > Múltunk tanúi
A kitörők között voltam... - 12. rész

2015-02-26 14:26:42
1336 olvasás

Hosszú libasorban Nagykovácsi felé haladunk az erdőben. Mindig az az érzésem, hogy az oroszok üldözőbe vesznek. Ez igen könnyű lenne, hiszen a magas hóban ott van a nyomunk. Már jó messze vagyunk az úttól, üldözőknek azonban semmi nyoma. Minden utat, még a legkisebb ösvényt is gondosan kerüljük, nehogy ellenségbe ütközzünk: egy ilyen találkozás mindig életekbe kerül.

Az eddig megtett tíz és egynéhány kilométer súlyos véráldozatokba került. Még visszagondolni is rossz az átélt borzalmakra, a súlyos veszteségekre.

Észrevétlenül, az ellenséggel nem találkozva és minél gyorsabban haladni a fő célunk. Azonban a gyorsaság rovására a biztonság érdekében a legnehezebb utakat választjuk. Egy meglehetősen magas hegy legmeredekebb oldalán mászunk fel. Vannak egyes terepszakaszok, amikor csak egymást húzva vagy tolva tudunk felfelé mászni. A nehézségekkel alig tudunk megbirkózni a köztünk levő sok sebesült miatt. Az igen meredek hegyoldal még az ép embert is nehéz feladatok elé állítja és emberfelettit követel a sebesültektől. Csigalassúsággal haladunk, mikor pedig valamennyien nyílsebesen repülni szeretnénk.

A lassú előrejutást azonban nagyban kárpótolja a biztonság, a veszélynélküliség érzete. Mély csend honol körülöttünk az erdőben. Jól esik a behavazott erdő üdítő csendje. Az ember el sem hinné, hogy pár kilométerre e helytől minő élet-halál harc folyt..., nem hinné, ha maga is nem onnan jönne, és nem látná itt maga kötül a bepólyázott fejű, felkötött karú sebesülteket.  

Soká tart, amíg az utolsók is felmásznak a hegytetőre, ahol kénytelenek vagyunk egy hosszabb pihenőt tartani. Mindenki leheveredik a hóba, mert most már valamennyiünkön a fáradtság nyomai mutatkoznak. Éhesek vagyunk, hisz egy napja már nem ettünk. Ez eddig nem is nagyon jutott az eszünkbe, igaz, hogy étkezésre nem is volt alkalmunk. Ismerősöm köpenyén fogyasztjuk el ketten a nálam levő kevés élelmet.

-          Vajon hol és mit eszünk a legközelebbi étkezésnél? - mondja barátom. Eszünk-e még az életben, vagy ezek voltak az utolsó falatjaink? Kérdés, melyre választ adni egyikünk sem tud.

Már közel félórája pihengetünk, amikor egy alacsonyan szálló repülő motorjának zúgása veri fel az erdő csendjét. Azonnal mindenki elrejtőzik. Nem vett észre bennünket, mert tovább repült és egy-két kilométerre tőlünk elkezdett körözni. Ez tehát minket keres. Néhány kör lerepülése után visszafordul, de már messzebbre van tőlünk, mint jöttekor. Ezen is szerencsésen túl volnánk, csak nem valami biztató jel, ha repülőgépet küldenek utánunk. Ezek szerint valahol egy asztalon kiterített térképen a mi menekülési utunkat latolgatják. Nekünk tehát továbbra is legnehezebb és legjáratlanabb terepen kell maradni. Nem is ragaszkodunk a Zsámbék melletti, hozzánk közelebbi ponthoz, mint végcélhoz, hanem kizárólag a terephez kell alkalmazkodnunk.

Már éppen készülődünk az indulásra, mikor ismét halljuk a repülő zúgását. Újra mindenki elbújik a fák tövében.  A repülő nagyjából az előbbi útját ismétli, majd eltűnik. A motorzaj megszűnte után azonnal folytatjuk az utunkat. Jó ideig még fenn a magas tetőn haladunk, ahol mindinkább ritkulnak a fák és csak cserje és borókafenyőbokrok tarkítják a terepet. Szép kilátás nyílik innét a tőlünk északra húzódó bécsi műút egyik szakaszára. A kitörők egy csoportja abban az irányban is kísérletezett, amit csak most tudunk meg. Több ellenséges repülőgép fedélzeti fegyverekkel az országutat és annak környékét lövi. Ez már igen messze van tőlünk és a lövöldözés csak egész tompán hallik ide. Az idő azonban kitisztult és mi jól látjuk a héják módjára le-lecsapó orosz repülőket.

Ismét gyors iramban haladunk, mert lejtőnek is megyünk és számunkra igen kedvezőtlen a mostani terep. Megkönnyebbülten búcsúzunk a hegyek mögött lebukni készülő naptól, azzal a reménnyel, hogy talán mire ismét szemünk elé kerül, túl vagyunk mindenen.

Fejezet Cs. A., volt budakeszi katona visszaemlékezéséből. Buda, 1944. február 11.
Megjelent a magyarországi kiutasítottak szemléjében, a volt budakeszi dr. Gödrössy Béla szerkesztette Értesítőben 1950. január és július között, melynek példányait dr. Máté (Math) Istvan és felesége (született Pfendtner) budakeszi kitelepítettek családja őrzött meg az utókornak.
Digitalizálta Albrecht György, Karlsruhe
http://kemma-auf-wudigess.de/kitores.html

 (folytatjuk)

Kapcsolódó cikkeink:
A kitörők között voltam... - 11. rész - 2015-02-25
A kitörők között voltam... - 10. rész - 2015-02-24
A kitörők között voltam... - 9. rész - 2015-02-24
A kitörők között voltam... - 8. rész - 2015-02-20
A kitörők között voltam... - 7. rész - 2015-02-19
A kitörők között voltam... - 6. rész - 2015-02-18
A kitörők között voltam... - 5. rész - 2015-02-17
A kitörők között voltam... - 4. rész - 2015-02-16
A kitörők között voltam... - 3. rész - 2015-02-13
A kitörők között voltam... - 2. rész - 2015-02-12
A kitörők között voltam... - 1. rész
- 2015-02-11
Értesítő 1950 - 28. rész - 2013-03-23  

Nyomtatás :: Bezárás