Budakeszi > Múltunk tanúi
A kitörők között voltam... - 11. rész

2015-02-25 14:26:42
1346 olvasás

Több kisebb-nagyobb csoport csatlakozott időközben hozzánk, így ismét vagy kétszázan lehetünk. Az emberek fele fegyveres, másik része sebesült, akik felkötött karral, bepólyázott fejjel, bekötözött lábakon botokkal vánszorognak. Majdnem mind régebbi sebesültek, akik a budai vár pincék ideiglenes kórházaiból jöttek el eddig, kockára téve életüket, mert semmiképpen sem akartak orosz fogságba kerülni.

Nem is nagyon illő ide a kórház szó. Hiszen az a legprimitívebb követelményeknek sem tudott megfelelni. A súlyos amputáltak szorosan feküdtek ott egymás mellett a földön. A kőpadlózaton felterített szőnyeg volt az ágy. Párna, takaró nem volt, köpenyével takarózott mindenki és véres ruhája volt rendszerint a fejpárnája. A seblázban fekvő betegek lázas szemekkel állandóan vízért könyörögtek. Az pedig nem volt. Az étkezés csak lóhúsból állott, de az sem volt kielégítő mennyiségben. Az ostrom utolsó napjaiban a zsúfoltság már tűrhetetlenné vált. És ebből a pokolból menekült aztán, aki tudott. A szerencsétlenek jó része elpusztult a Széll Kálmán téri, az Olasz fasori acélzáporban. Akik itt vannak most körülöttem valamennyien meggyötörten, de reményteljesen nézik az úton a forgalmat. - Ha már eddig jutottunk, talán itt is keresztül jutunk - gondolják a szegény sebesültek és az épek is.

Nincs sok idő a tétovázásra, mert minden perc veszteség számunkra. A gyors elhatározást mindjárt tett is követte. A kétszáz ember benn az erdőben, párhuzamosan az úttal, széles vonalban áll fel. Odalent az úton most csak három kocsit látunk, amint lépésben haladnak Budakeszi irányában. Az első kocsin két, a másik kettőn pedig csak egy-egy orosz ül.
A mi csatárláncunk igen elnyúlt, az egyik széle a budapesti határárok menti víztartálynál, a másik pedig a kétszáz méterre lévő útkanyarnál van. Egy ideig még a vonal közepén maradok, míg megbeszéljük hamarjában a további útvonalat. Rövid habozás után aztán elhatározom magam és a baloldalra, a víztartály mellé megyek. Ekkor már mindenki elfoglalta a kiindulási helyet, megadott jelre egyszerre, futólépésben rohanunk az út irányába.

A kocsizó oroszok észrevesznek és rémülten csapnak a lovak közé. Vágtatva hajtanak fel az emelkedésen, de csak az első két kocsi. Az utolsó kocsis ijedtében jobbra kanyarodik az onnan nyíló Máriaremete felé vezető lejtős útra és azon robog kocsijával nagy gyorsasággal lefelé. Kár volt nekik ilyen nagyon sietni, mert egy lövés sem hangzott el. Senkinek közülünk nincs támadó kedve.

Mire az elsők elérik az utat, az teljesen üres és egy orosz sincs rajta. Hosszú ideje lessük már az utat, de a forgalom eddig egy másodpercig sem szünetelt - és most mikor mi tesszük rá lábunkat valami különös véletlen folytán az út egészen üres. Milyen nagy szerencsénk is van nekünk - gondolom magamban, de ebben a pillanatban motorzaj hallik, amely igen gyorsan közeledik jobbról a vámépület irányából. Máris megjelenik a kanyarban egy nagy gyorsasággal haladó páncélozott orosz gépkocsi.

Úgy látszik az oroszokat is meglepte a szemük elé táruló látvány, mert meglepetésükben nem is lőttek mindjárt, csak a vezető kapcsolt nagyobb sebességre. Egy nagyobb kaliberű gyorstüzelő fegyvere van a páncélozott gépkocsinak és a tüzet ezzel már csak a csoportunk baloldali részére nyitja meg. Öt-hat méterről repeszgránátokat lőnek közénk. Közvetlenül a víztartály drótkerítéses bejáratánál egy vastag fa mögé vetődöm. Pusztító gyilkos hatása van az orosz fegyvernek. A tragikus esemény pillanatok alatt játszódik le. Az orosz gépkocsi már el is tűnt, de én még mindig fegyverropogást hallok. Most veszem észre, hogy még egy páncélos gépkocsi tüzel ránk, ez azonban nem követte a másikat, hanem a kanyarban megállt és onnan szórja végig repeszeivel a katonákkal teli utat, miközben lövöldözve lassan hátrál és pár perc után a kanyarban megint eltűnik.

Halottakkal és sebesültekkel van tele az út, a mellette húzódó árok és az erdő széle is.
Szörnyű katasztrófa. A lehető legrosszabbkor szaladt közénk a két páncélos gépkocsi.
Szomorú szívvel hagyjuk ott halott és sebesült bajtársainkat. Kénytelenek vagyunk otthagyni, hiszen a sebesültek annyian vannak, hogy minden épen maradtra jutna egy. Itt a legjobb akarat sem tud segíteni.

Fejezet Cs. A., volt budakeszi katona visszaemlékezéséből. Buda, 1944. február 11.
Megjelent a magyarországi kiutasítottak szemléjében, a volt budakeszi dr. Gödrössy Béla szerkesztette Értesítőben 1950. január és július között, melynek példányait dr. Máté (Math) Istvan és felesége (született Pfendtner) budakeszi kitelepítettek családja őrzött meg az utókornak.
Digitalizálta Albrecht György, Karlsruhe
http://kemma-auf-wudigess.de/kitores.html

 (folytatjuk)

Kapcsolódó cikkeink:
A kitörők között voltam... - 10. rész - 2015-02-24
A kitörők között voltam... - 9. rész - 2015-02-24
A kitörők között voltam... - 8. rész - 2015-02-20
A kitörők között voltam... - 7. rész - 2015-02-19
A kitörők között voltam... - 6. rész - 2015-02-18
A kitörők között voltam... - 5. rész - 2015-02-17
A kitörők között voltam... - 4. rész - 2015-02-16
A kitörők között voltam... - 3. rész - 2015-02-13
A kitörők között voltam... - 2. rész - 2015-02-12
A kitörők között voltam... - 1. rész
- 2015-02-11
Értesítő 1950 - 28. rész - 2013-03-23 

Nyomtatás :: Bezárás